A Gyöngyszemek… a tű fokán című előadás a metaforikusságából eredően olyan darab, amelyet inkább érezni kell, semmint érteni. Ez a tény persze nagy terhet ró a koreográfusra és a táncosokra, hiszen az egységbe rendezéssel illetve a tánccal kell megemelniük a nézőt, befogadót. Személyszerinti tapasztalatom szerint ez csak részbe sikerült.

A darab nem akar sokat meríteni, ám mégis rendkívül súlyos és mély közegbe igyekezett elrántani minket – a lélek legbelső bugyraiba, és tán halál és élet közti köztes állapotba. A Gyöngyszemek… a Latinovits Zoltán Játékszín udvarán indult egy performance-szerű jelenettel, amely a közös sütizés és az egymásnak esés szélsőségei között hullámzott. A délutáni tűző napfény után sokkolóan hatott a Játékszín komor feketesége, a füst a nézőtéren és a színpadon, és persze a sötétség, amelyet rendkívül pontosan alkalmazott fények törtek meg.

A tíz táncos mozgása mellett Herczku Ágnes misztikus-transzcendentális énekére épült az eladás. A testszínű jelmezek (Illésy Lenkétől és Horváth Brigittától) és az énekes csuklyás, hosszú, fehér palástja éles ellentétet hordoztak magukban, talán a földi és a transzcendens világ szakadékszerű különbségére utalva. Az emberi belső vergődés, a lét és a nemlét határának átlépése, a világhoz kapcsoló kötelékek (lsd. a kellékként használt műanyagszalag) elszakítása adta a darab ritmusát. A szép, ám görcsös mozgásban gyötrődő testek, a fényjáték és a néha már a tűréshatárt súrolóan hangos és disszonáns zene egységet alkottak, ám bennem mégis hiányérzet maradt az előadás végére.

A fájdalmat, a belső apokalipszist, a végső utazást ezerféle módon lehet ábrázolni – ennek egy példájával találkozhattunk péntek délután a Játékszínben. A Gyöngyszemekből átjött a fájdalom, de ehhez az érzéshez nem kapcsolódott bennem más szegmens, mentális sík – túlságosan egysíkú volt számomra a darab, úgy éreztem, hogy a széles lehetőségek skálája ellenére Gergely Attila csak pár hangon játszott – amelyeket persze pontosan megformált, csak épp kicsit lelkileg puritán lett a végeredmény. A táncosok kiválók voltak, a zene, a fény is elérte a hatását, de a végeredmény – a súlyossága ellenére – mégis könnyűre sikeredett.

Természetesen nem mindenki érezte így, hiszen nagy tapssal jutalmazta az előadás végén a szereplőket a közönség. Mindenesetre a Táncfesztiválon először koreografáló Gergely Attila „beköszönt” Veszprémbe, kíváncsian várom, milyen újabb alkotásokban bizonyítja szakmai tudását.