Nagyívű, szépen megkomponált, markánsan rendezett és koreografált darabot látott tegnap este a Petőfi közönsége. A TranzDanz Bankettje mindazt tudja, amit egy színielőadásnak tudni illik: megnevettet, megbotránkoztat, elgondolkoztat, belemászik a néző személyiségébe, néha persze kellemetlen, kimondottan fájó a produkció egy-egy jelenete. Összességében Kovács Gerzson Péter koreográfus és a produkció résztvevői nagyot alkottak.

A Bankett egyszerű alapgondolatra épül: megmutatja nekünk napjaink társadalmát a „banketten” összesereglő szereplőkön keresztül – és épp ez volt számomra a leglényegesebb az előadásban: egyszerre groteszk és egyszerre realista (akár naturalista) a darab. Tükröt tart nekünk, amelyben önmagunkat látjuk. Már, ha látjuk. Ha nem túl eltorzult, elmosódott a kép. Mert szeretjük látni magunkat. Szeretjük „érteni” az előadást. Mert akkor úgy érezzük, mégiscsak fölötte állunk azoknak, akikről szól a darab.

A Bankett a szélsőségekbe taszította a nézőket. Egyes jeleneteknél döbbenet és értetlenség lett úrrá a közönségen, másszor pedig önfeledten röhögött és közbetapsolt. Mikor? Amikor a lagziban a részeg mulató újra rákezdi: Mos kez dődika, mos kez dődika… Ahogy röhögtem, csak lassan esett le, hogy bizony saját magamon röhögök. De akkor sem bírtam abbahagyni – KGP győzött felettem.

A péntek esti bankett (vki tiszteletére, vmilyen esemény megünneplésére rendezett […] ünnepi lakoma) sok helyszínen játszódik: elhagyott és újraéledő táncteremben, a csúcsdiszkóban, a „felsőtízezer” nagyestélyén, ratyi lagziban… Ennek ellenére a tér változatlan és egyszerű, egy fénycsíkkal határolt négyzet, amelyből csak DJ Palotai pultja emelkedik ki.

A táncosok – Kántor Kata, Venekei Marianna, Gera Anita, Kun Attila, Kocsis László Szunyog, ifj, Zsuráfszky Zoltán – egyenként zseniálisak, külön-külön élik saját világukat, mégis egységes egésszé áll össze az előadás. Az egységesség másik alapeleme a zene (DJ Palotai lemezpakolgatása) és a tánc, színpadi kép tökéletes összhangja. DJ Palotai is nagyot alkot: miközben a lemezeket rakosgatja, a tűrőképességünkkel játszik (egyszer a hátunkon futkos a hideg a sikoltó, súrlódó dallamoktól, máskor meg elindul a lábunk a zene ütemére).

A Bankett érdekessége, hogy több táncműfaj is megjelenik, keveredik az előadásban, ám egyetlen „pontos”, a műfajok szabályainak megfelelő mozdulat sincs a darabban – groteszk és tragikomikus a táncosok igyekezete, amikor kiló arannyal és smukkal a nyakukban, nagybéemvés újgazdagként próbálnak keringőzni, avagy igyekeznek imitálni a néptánc motívumait, avagy plázakandúr és -cicaként a disco fényei alatt keresik testük lehetőségeit, határait. (Csakúgy, mint a valós életben…)

Merthogy a Bankett erről szól. Az életről. A valóságról. Rólunk. Nevetségességünkről és szánalmasságunkról. Az egyén mindenhatóságáról. A középszerűségről. Az értéktelenségről. A vérről, ami a táncosok szájából felbuggyan az utolsó jelenet végén, miközben harsogva és csakazértis röhögnek. Az erő elfogy, az ember darabokra szakadt, de a XXI. századi, eltorzult „Carpe diem!” győzött: kiszívtam az élet velejét, kirrály voltam vazze.

A Bankett jó darab – tehetséges táncosokkal, kiváló koreográfusi munkával, önmagánál több zenével. Olyan kompakt. Hál’ Istennek, ez le is jött a nézőknek. Nagyot tapsoltak az előadás végén. Olyan felszabadultan. Miért is???