Minden előítélet nélkül ülhettem be az előadásra, ugyanis a felszínes információkon kívül nem ismertem a résztvevőket. Sem a Fortedanse-t, sem Pilinszkyt, és igazán még a nagyvárost sem. Nem ismertem őket, de a csütörtök esti előadás során rájuk ismertem. (ha a megismerés nem is sikerülhetett…)

A személyazonosítás hatásos fotóival induló produkció mégis a személytelenséget mutatja be a töredezett mozgások és az industrie-zene hangjainak segítségével. Hiába haltak el a zörejek a homályban, az ember szürkesége, elesettsége, magánya megmaradt. Mindannyian örülünk, ha támaszt lelünk a létfenntartáshoz, de mit ér ez, ha eredendően vagyunk bénák, és még az evés is torz rángássá fajul? Örülünk, ha útmutatót kapunk, súgót, aki segít az eligazodásban, ám előbb-utóbb rádöbbenünk, hogy minden jó szándék (?) ellenére nem értjük egymást, még ha – jobb esetben – egy nyelvet beszélünk is.

Az öntudatra ébredéssel együtt jár a szabadság, a „magam útját járom” bátorsága, joggal hihetem azt, hogy alakítani tudom a világot, ha kell, megállítom, és újra kezdem, én döntök, én irányítok. Aztán mégse. A manipulálhatóság döbbenete, a külső kényszer szülte rettegés a büszkeséget tehetetlenséggé változtatja, s a gyengeség addig fokozódik, míg én ontom véremet. Semmi nyom sem marad utánam, a jó idők és a rossz idők ismét váltják egymást. Továbbra is hazudnak, csalnak, basznak, bántanak körülöttem, én meg csak teperek, hajtok vagy éppen menekülök, egészen addig, amíg ki nem vezet valaki vagy valami ebből a nagyvárosból.

Horváth Csaba egyszerű, de hatásos, néha valóban megdöbbentő ötletei ismét egy összetett, mélyen szántó alkotást eredményeztek. A fények és a díszlet játékvariációi, a segédeszközök a projektortól a „talált” cipőn át a piros vízi-pisztolyig mégis csak harmadrendű szerepet játszottak a színpadi kommunikáció többrétűségében. Hiába az alkotás menetét keményen megtörő kiszólások egyszerű üzenete, nem biztos, hogy értjük. Nem biztos, hogy akarjuk érteni.

Mert minden útnak/versnek/műnek vége van, akárhogy is élveznénk tovább. Aztán újra be kell, hogy azonosítsanak…

Fotó: Éder Vera