Néhány szó erejéig a címről. A sztélé kifejezés sírkövet, emlékművet jelent. Hogy kinek, minek állít emléket, az a mi fantáziánkra van bízva, azonban sokkal érdekesebb a cím további folytatása, miszerint itt egy emlékmű rekonstrukciójáról, újraalkotásáról van szó. Az alkotók előadásukkal létre kívánnak hozni valami korábban már létezőt, korábban már voltat.

A nézők érkezésekor egy kör alakú emelvényen egy nő jár körbe-körbe, miközben távol-keletinek tűnő mozdulatokat végez. A társulat többi tagjai a körülbelül egy méter magas színpadból bújnak elő és lesznek játszótársai a nőnek. Négy férfi, akik közül az egyik viszonylag hangsúlytalanabb módon megmarad kellékesnek, zenésznek. A másik három férfialak közül az egyik ugyancsak kevésbé aktív módon van jelen a színen. Két férfitársa szemeit egy-egy kővel leköti, annyit és azt csinálja, amit a másik kettő hagy neki. Legtöbbször ő is zenél. Valamiféle kezdetlegesnek tetsző húros hangszeren, hol pedig a saját hasán, saját testén.

A háttér töredezett felületére képeket vetítenek ki, melyek többnyire azokat a tárgyakat ábrázolják, amelyek az előadás során megjelennek. A tárgyakon kívül különféle kalligráfiák, írás- és egyéb jeleknek tűnő motívumok váltják egymást. A játék természetesen a nő körül alakul. Hol ő kezdeményez, irányít, hol pedig ő maga válik irányítottá. A vásári komédiák hangulatától a televíziós kvíz és egyéb show-műsorok hangulatáig többféle vetélkedési forma jelenik meg, ami látszólag mind azt a célt szolgálja, hogy a nőt szórakoztassa. A vetélkedés egyre hevesebbé, egyre erőszakosabbá válik. A fizikai erőszak egyre konkrétabb eszközei kerülnek elő, és az ártatlannak tűnő játékok a kés és a fejsze bevonásával egyre komolyabbá válnak.

A játszók mozdulatai a legtöbb esetben lassított módon zajlanak, s a színpad alól újabb eszközök kerülnek elő, amelyek a rekonstrukcióhoz szükségesek. Az egymástól való függést, az egymáshoz tartozást egyre több tárgy is igyekszik érzékeltetni, s a tárgyakon keresztül a résztvevők is egyre többet próbálnak megmutatni. Szereplők és környezet a testek szintjén lesz azonban mégiscsak egy. Ez egészen odáig alakul, hogy a két férfi együtt emeli fel a falra a nőt, aki a magától telhető legnagyobb magabiztossággal pókszerű lényhez hasonlóan igyekszik otthonosan mozogni a függőleges síkon.

Egy, az előadásról korábban készült írás maja motívumokat is említ a látottak között. Az amerikai kontinens ősi kultúráiban valóban meghatározó szerep jutott a nőiségről való vélekedések kifejezésére. Ez természetesen nem csak róluk mondható el egyedül. Európában és tőlünk keletebbre is hangsúlyos szerep jut a nőnek, a nőről való beszédnek. A látottak alapján úgy gondolom, hogy mindezek együtt hoznak létre egy olyan közös látványt, ami nyilván a személyes ismereteink, gondolataink, tapasztalataink és fantáziánk révén áll össze aztán valamivé, ami akár egy személynek állított emlékmű létrehozása, avagy annak az újra alkotása is lehet. Át- és újraformálása valaminek, aminek a létében kikezdhetetlenül, statikusnak tűnő módon hiszünk, hittünk, ami nem feltétlenül csak egy személynek szól, szólhatott, de vonatkozhat a körülöttünk lévő dolgok természetére, a róluk való gondolkodásunkra is.

A látottak hiányossága véleményem szerint, hogy a cselekmény megmarad performance jellegűnek, akcionista vagy valamiféle ahhoz hasonló előadásnak. A színpad képe, a látvány, a felvonultatott eszközök és ötletek jók, szórakoztatóak, a legtöbbször kifejezetten humorosak. A színészi játék nem túl bonyolult, ami egyáltalán nem baj, viszont a mozgásból, táncból talán lehetett volna több vagy kifejezőbb. Jó jelenet, ahogyan a könyvet olvasó és író alakot mozgatják a többiek, és a női szereplő vízbe fojtási kísérlete is látványos, az előadója számára biztosan komoly kihívást jelentő feladat. Szép, ahogyan a vizes női test maga is az alá épülő emlékmű mozdulatlan részévé válik. Bár nem feltétlenül jelent egyszerű befogadást a látvány összességében, a maga eszközeivel és a maga módján mégis képes színházi élményt nyújtani.

Előadták: Dombi Kati, Lipka Péter, Oldal István, Téri Gáspár, Sőrés Zsolt

Fotó: Turay Balázs