Csúnyán összekoccantunk párommal, mielőtt elindultam a Táncfesztivál Tüzes Angyal című darabjára. Ez talán egy kritikához méltatlan magánéleti hálószobatitoknak tűnhet, pedig utólag állíthatom, a tánc jól hasznosítható a gyakorlatban, mint látni fogjuk, szervesen áthatja egymást valóság és mozdulatművészet.

Az átkozott pénzen vitáztunk, ami – ha nézeteltérést robbant – különösen neuralgikus pontja lehet egy kapcsolatnak. Aztán beléptem magányosan a Séd színháztermébe, és máris korholni kezdtem magam. Na tessék, megint egy puritán, kétszemélyes darab, mint annyiszor, ismét ez jutott neked, csak a puszta testek játéka, semmi tömeges eksztázis, tarka díszlet, karneváli hangulat. Ráadásul a tekintetet próbára tette a látvány: a férfi és a női test két egymástól távol álló hálócellában mozgott, ide-oda próbáltam gyorsan terelgetni a szemeimet, akár egy teniszmérkőzésen, nehogy valamiről lemaradjak. Mint máskor, azt a stratégiát alkalmaztam, miszerint nem szabad semmilyen közvetlen értelmezést keresnem az előadásban, hiszen a tánc a nyelv szavaira lefordíthatatlan.

Mégis, lassan bekebelezte pillantásomat a kibontakozó mozdulatsorozat, és hamarosan egy történetre, a férfi és női viszonyrendszer néma dialógusaira lettem a figyelmes. S ha már a disznófejű nagyúrról szó esett, hadd említsem mindjárt Ady másik örökzöldjét, a héja-nászt. Mert mindaz, ami az első közös mozgásokból áradt, számomra egyértelműen férfi és nő szenvedélyes küzdelmét mintázta. Később meg olyan érzésem támadt, mintha egy évtizedeken átívelő kapcsolat rövid fejezetekben elmesélt szürreális világáról szólna. A nő először megkörnyékezte, aztán felizgatta a férfit. Kezdetben ragaszkodtak saját arcukhoz, bambán bámulták önmagukat egy tükörkönyvben, de aztán ez a két arc és test összeolvadt. Majd elszánt kísérletek történtek az egymás feletti uralom megragadására. A férfi először önmaga szélmalmává, majd idétlenül vigyorgó, lófarkas pinavadásszá vált, a nő pedig kalodába szorítva ítéltetett a saját évezredes szerepére, s degradálódott csupasz tárgyként használható szexrabszolgává. Már-már merész pillanat volt, amikor a női lábak a férfi nemi szervét dörzsölve ejakulációt okoztak. Végül mégis összecsiszolódtak a mozdulatok, és a két test valamilyen ázsiai (mongol, örmény?) népviseletben lépett a színre, hogy aztán meztelenül kilépjenek e múlandó földi jelmezből, s a delejes félhomályban – akár két lélek árnya – halkan eltűnjenek.

Mindeközben sokféle zene (néha túl hangos) és színes fények kísérték a történetet, mi több, a színpad felső felében egy vásznon néha valamilyen titokzatos, általam ismeretlen film is pergett átvezetésül, közjátékként, az előadás egyes pontjait mozgóképes betétekkel színesítve. Nem tudnám megmondani, mitől párolgott el belőlem egyszeriben minden magánéleti indulat, de a hatvan perces darab valami megfoghatatlanul komolyat mondott el férfi és nő viszonyáról, amiért roppant hálás vagyok Bozsik Yvette és Vati Tamás kitűnő mozdulatainak, gesztusainak. Nemcsak táncosok, de remek színészek is voltak egyben, az pedig nyilvánvaló, hogy Yvette legalább olyan szép testű, izgalmas sugárzással rendelkező nő a valóságban, mint amilyen nagy művész a színpadon.

wolferl