Néhány éve láttam egy televíziós beszélgetést, ahol egyik közismert esztétánk azt mondta, hogy a posztmodern értékvilág és képkorszak a képzőművészetet érintette leghátrányosabban. Ez azt jelenti pontosan, hogy míg egy regényről vagy filmről maradtak támpontjaink, egy festményről például ma már senki sem tudja eldönteni, jó vagy rossz esztétikailag.

Mi több, az sem biztos, hogy a valóság ábrázolására egyáltalán alkalmas még a jó öreg ecset meg a festékpaletta. Ha kép, akkor fotó, film vagy különböző technikák egyidejű alkalmazása. Ilyenformán, ha már egy felkészült esztéta sem biztos a dolgában, egy inkompetens látogató szinte kizárólag saját ízlésére és benyomásaira hagyatkozhat.

Körülbelül ilyen gondolatokkal indultam el, hogy megtekintsem a Csikász Galéria nemrégiben megnyílt Tavaszi tárlat című kiállítását. Előzetesen persze tájékozódtam: annyi már a híradásokból kiderült, az egyetlen szervezőelv az, hogy környékbeli művészek munkáit láthatjuk. Nem vártam tehát koncepcióra sem, inkább hűvösen átengedtem magam az egyéni kalandozásnak.

Már az előtérben kellemes hatással volt rám Jokesz Antal fotográfus munkája, amely egy kutyát sétáltató dús keblű hölgyet és egy órájára pillantó férfit ábrázol az utca forgatagában. Arcukat a képmező felső része levágja, s jól megfigyelhető a bal oldalon egy ugyancsak siető láb is. Nem próbálom meg értelmezni a képet, hiszen az talán vicces következtetésekre vezetne, annyi viszont biztos, hogy szimpatikus alkotás, amely a néző tekintetét azonnal megragadja. A tiszta kontúrok, a remek színek és a kimerevített pillanat dinamikája egyaránt kényezteti a szemet, és ez nekem már bőven elég az élvezethez.

Ha efféle figyelemfelkeltő művekkel találkozni a többi teremben is, már nem jártunk itt hiába, gondoltam. Ugyancsak tetszett Kulcsár Ágnes Kocka (tér-kép) című alkotása, amely leginkább formája, különös alakzatai és színvilága miatt érdemelte ki a figyelmet.

A további termekben tovább sorjáztak a színes, tavaszi hangulatot tükröző művek: Szűcs Borka két részes Szélkötő kalamóniája vagy Navratil Judit Söuli lakása, mely utóbbi különösen azért volt számomra érdekes, mivel mostanában minden műtárgy izgatja fantáziámat, amely a kelet-ázsiai térségből származik.

Szerepel a tárlaton a Maestro című animációs filmjéért Oscar-díjra jelölt M. Tóth Géza, illetve a nemrégiben elhunyt Szilágyi László egy-egy munkája is. Mindkettő izgalmas alkotás, bár utóbbinál talán sohasem fogjuk eldönteni, vajon egy zseniálisan dilettáns kisgyermek vásznát látjuk-e vagy – Hamvas Béla szavaival élve – „a direkt morál” élethivatását képviselő, meg nem értett művésznagyság alkotását. Sok más figyelemre méltó darab mellett akad persze néhány jelentéktelen munka is, amelyek talán valóban csak a területi válogatás elveit képviselik, ám ezek készítőit borítsa jótékony névtelenség. Összességében szimpatikus tárlaton jártam.