Zenélni jó, nagyon jó, de csak akkor, nekünk is örömet jelent a hangszer megszólaltatása. Ezt azért mondom, mert a rengeteg koncerten, amiket az évek során láttam, nem egy unott arcú muzsikust figyeltem meg a színpadon. (Mondjuk, ez volt a kevesebb.) Ha tetszik a közönségnek is a produkció, az már egy ráadás. A zene nem elsősorban termék, áru vagy profit (persze sok menedzser így látja), hanem önkifejezési eszköz.

Pénteken ez utóbbinak voltam tanúja a balatonalmádi szabadidő-központban, ahol Tibusz és Totya tekerték a húrokat. Nem csak latin muzsikát, hanem bluest, jazzt, talán egy kis melodikusabb zenét is. Már sokszor láttam ezt a két feketeruhás fazont a színpadon, külön-külön a Bikinben, a Hobo Blues Bandben, a Tátrai Bandben, együtt vagy nem együtt a Skorpióban, és hát számtalanszor végignéztem a latin műsorukat. Nem akarok hozsannákat írni, ez a két ember nemzetközi viszonylatban simán nyugdíjba küldené a jelenkor néhány sztárolt gitárosát. Kérem szépen, ők világszínvonalú produkciót adnak a közönségnek, legyenek ezren vagy alig százan – ahogy most is –, teljesen mindegy.

Hihetetlen tehetségesek, no meg a harmincöt éves tapasztalat (Tátrainak még Radics Béla iskolája) is benne van a produkcióban. És még valami: ez a két ember tényleg szeret együtt muzsikálni. Együtt, mert jó barátok a színpadon túl is, de a deszkákon is megértik egymás legkisebb mozdulatát. A közönség nagyon szerette most is a műsort, ők pedig hálájuk jeléül az utolsó hangokat is kirázták a széksorok közé, azon túl, hogy őszintén boldogok voltak a tapsért. Semmi összekötő szöveg nem hangzott el, csak Tibusz szívből jövő „Merci!!!” kiáltásai, és Totya halvány mosolya két szám között.

Nem mondom, hogy itt a példa az ifjú húrnyűvők előtt, mert most úgy hirtelen nem tudok olyan sihedert, aki legalább megközelíti Tibusz és Totya tudását. Ez már nem is tudás, több annál…