Mert sajna vannak bunkó veszprémiek is! Rúgjunk be, de mint állat, szarjuk le, hogy rajtunk kívül még mások is bulizni akarnak, essünk neki élőknek és holtaknak, és egyáltalán ne foglalkozzunk azzal, hogy amit teszünk, az cseppet sem szociális, cseppet sem tolerálható. A zenéről, amit hallgatunk, fogalmunk se legyen, hogy eszik-e vagy isszák, s még véletlenül se próbáljunk meg odafigyelni dolgokra, mert hátha elgondolkodnánk egy s máson.

Szó mi szó, kiakasztott az Expresszó péntek esti „Kispál-közönsége”. A baj, hogy nem csak engem, hanem láthatólag Bandiék kedvét is elvette az igazán jó, igazán klassz, felemelő, könnyed, amúgy kispálosan fasza felhőtlen szórakozástól. Számomra a tahóság teteje, amikor egy közönség vagy a közönség egy része úgy kívánja szórakoztatni önmagát, hogy – mint valami szánalmasan rossz falusi lakodalomban – a szerencsétlen zenészekkel elkezdi skandáltatni a rendezvény helyének a nevét, ahol épp tartózkodnak. Szándékosan nem azt írom, hogy élnek, mert titokban abban bízom, hogy ők is azok közé tartoznak, akik legkésőbb szombat hajnalban vonatra ülnek és elhagyják ezt a várost!

Barátaim – akiknek volt szerencséjük a csütörtöki koncerten is ott lenni – egyébként arról próbáltak meggyőzni, hogy higgyem el, az előző napon tényleg jobb volt a hangulat, és egészen nyugodtan, különösebb félelmek nélkül, a szó szoros értelmében valóban még az első sorban is lehetett bulizni. Ez azért egy kicsit megnyugtat. Nem igazán akarom firtatni, mi lehetett az oka, hogy péntek este így alakultak a dolgok, de egészen sok mindent el lehetne mondani erről is. Talán a hiperszínvonalas AKÓ csütörtöki programjai szippantották el a későbbi kemény magot, talán másnap délben néhány őstermelőnek még be kellett ülnie az iskolapadba, vagy oda kellett még állniuk a traktor szarva mellé…

Akárhogy is volt, sajnálom, hogy nem feltétlenül az történt, amiért 2007. április 27-én az Expresszóba mentem. Pedig minden adott volt a jó hangulathoz. András még a koncert elején kérte is az embereket, figyeljenek egymásra, mert kicsi a hely, de egyesek szövegértési képességeit – úgy látszik – már ez az egyetlen mondat is meghaladta. Akkor hogy viszonyulhattak a többihez? Képzelem!

Picit, mondjuk a zenekaron is látszott, hogy koncertügyileg nekik sem az első fellépésük az elmúlt negyvennyolc órában, de fizikailag ezen – azt hiszem – viszonylag könnyebben túl tudták volna tenni magukat. Humorral is bírták volna, és hadd írjak végre a lényegről, zeneileg egyáltalán semmiféle probléma sem volt velük. Az új dobos, Bóra Áron kifejezetten előrébb mozdította el a társaságot előző őszi önmagához képest. Tavaly ősszel kicsit tényleg neccesnek nézett ki a zenekar jövője, de így elnézve, elhallgatva az új számokat, nem szűkül összébb az ember gyomra még akkor sem, ha egy úttörő- vagy cserkészcsapat próbálja meg megrendezni benne aktuális összejövetelét.

Még mindig lenyűgöz, ahogy Lovasi Bandi aktuál és retró dolgaiból számokat bír komponálni. Hogy láthatólag, ha „basztassák” is dolgok, még mindig megvan benne a kellő finomság ahhoz, hogy tudjon énekelni és beszélni rólu(n)k. Az I love Gemenc című, ugyancsak újabb keltezésű számuktól legszívesebben én is a Dunába vetettem volna magamat, s a dal refrénje egyszerűen lenyűgöző! Persze voltak régi számok is, meg még régebbiek, de lényeg a lényeg, ez a zenekar még mindig tud, ez a zenekar még mindig akar zenélni, ha hagyják!