A tudomány bizonyos kérdésekre képes értelmezhető válaszokat adni. Sokan és sokszor kiszámították, hogy egy embernek, egy városnak, egy országnak, magának a Földnek, az egész emberiségnek mennyi termékeny földre és vízre van szüksége. Az egész emberiségnek az összes elfogyasztott erőforrások megtermeléséhez és az összes létrehozott hulladék elnyeléséhez milyen veszteségeket, felesleges energiákat kell felhasználnia.

Jogosan vetődhet fel kérdés, hogy az emberiség rendelkezik-e tudattal, és tapasztalatai alapján képes-e tudományosan gondolkodni, valamint a tudomány jelentős mértékben képes-e jobbítani létünket. Elméletileg ezzel nincs semmi baj, de a valóságban a tudomány művelőinek többsége beszűkült szaktudományát műveli, s rangon alulinak tartja az emberiség egészének globális tanulmányozását. „Nem az én szakterületem” – mondják fennhangon a tudósok, és még azt is elhiszik, hogy résztudományuk művelésével hozzájárulhatnak az emberiség fejlődéséhez. A mindennapi élet pontosan az ellenkezőjét mutatja. Folynak pl. a genum-szekvenálások, a tudósok a nanotechnológiákat fejlesztik, a géntechnológiákat mindenek fölé emelik, az informatikát tekintik a jövő kommunikációs rendszerének. Mindezt úgy hirdetik, hogy ez a tudásalapú társadalom. Emellett azonban nem vesszük észre, hogy ez a „tudomány” egyre inkább a gazdag magánvállalatok, nemzetek feletti vagy multinacionális cégek befolyásolása alá került, kerül, s ezzel elveszti tudományosságát, szépségét, és ami az igazi tragédiát jelenti, a hitelességét is. A tudást a pénz szolgálatába állították a bértudósok, és ezzel nem a tudásalapú, hanem a pénzalapú társadalom épül.

Egy mondás azt állítja, hogy a pokolhoz vezető út jó szándékokkal van kikövezve. Sajnálattal kell megállapítani, hogy napjaink Magyarországában ezek a folyamatok felerősödtek, és az ember már semmit nem számít, sikerekről, profitról, gazdaságról, egészségiparról hallhatunk nap mint-nap. Ezek a kifejezések a valós emberi természettől és magától a természettől teljesen eltávolodtak.

A mai magyar társadalomról Svédországban sajátosan vélekednek, amit egy viccben fogalmaztak meg: „Új lélek érkezik a pokolba, és azt látja, hogy a nemzetek gonosz lelkeit külön bugyrokban gyűjtik, és mindegyik előtt áll egy ördög, aki, amikor egy lélek ki akar törni, visszatuszkolja a helyére. Csak egy bugyor előtt nem áll őrt egy ördög sem és az Magyarország felirattal van ellátva. A lélek megkérdezi, hogy a magyar lelkeket miért nem őrzik. A válasz egyszerű – teljesen felesleges, mert ha egy lélek ki akar törni onnan, akkor a többiek az azonnal visszahúzzák”. Ezért és még sok vélemény miatt nagyon szégyellem magamat, gondolom sok honfitársammal egyetemben, de azoknak az arcán, akiknek valóban pironkodniuk kellene, valószínűleg más típusú bőr van, mert az ilyen kritikákat szemrebbenés és pirulás nélkül tűrik.

Szerencsére vannak olyan tudósok, akik vállalják a szűk szakterületek elhagyásának kockázatát. Ezeknél a gondolkodó embereknél szinte kivétel nélkül feltörnek a baljóslatú felismerések. Ahogy tágul a rálátás a Föld és az emberiség egészére, a kép egyre ijesztőbbé és reménytelenebbé válik. A sokszor emlegetett Római Klub felkérésére számos úgynevezett jelentés készült. 1972-ben jelent meg hazánkban „a növekedés határai” című tanulmány. A tanulmány vizsgálta az emberiség globális gondjait, földi környezetünk állapotát, az okokat és a lehetséges megoldásokat egy katasztrófa elkerülésére. Ki tudja ma a magyar politikai életben, hogy ebben a tanulmányban mi szerepel? Felelős miniszterek mikor gondolták végig a nagyon sok tudós, okos ember bölcseleteit, mikor fogadták meg tanácsaikat? Azért halnak el ezek a gondolatok és tervek, mert sértik a profitérdekeket. A változáshoz radikális lépéseket kellene megtenni, de mivel ezt nem vállalja fel senki, és csak a megszokott fenntartható gazdasági növekedés aranyborjúját imádják, nem veszik észre az összeomláshoz vezető utat.

Óvatosan kell feltenni a kérdést: a XXI. században létezik valahol olyan társadalmi szerkezet, amelyik képes kezelni napjaink globális természeti problémáit úgy, hogy a jövő generációinak életlehetőségét nem veszélyezteti? A világpolitikai helyzet elgondolkodtató. Napjainkban léteznek királyságok, feudalizmus, kapitalizmus, szocializmus, kommunizmus – ezeknek diktatórikus és részben demokratikus formái, amelyek, merjük kimondani, elavultak. Döbbenetes, de azokon a helyeken, ahol még megmaradtak kis csoportban a természeti népek, az ősközösségi társadalmak még jól működnek. A gyarmatosítás és demokrácia terjesztése sajnos veszélyezteti ezeknek az embercsoportoknak a létét. Ismeretes, hogy az Amerikai Egyesült Államok területén működő társadalmi formációt, a demokráciát sem az őslakosok hozták létre, már csak azért sem, mert őket az Európából bevándorlók egyszerűen lemészárolták. Rendkívül tragikus nézni azt, hogy az egykor virágzó kultúrával rendelkező indián társadalom hogyan zuhant össze, és hogyan éli meg a gyér közösség napjainkban a turizmus sokszor megalázó napjait.

Hazánk is feszültségekkel telített napjainkban. Minden túlzás nélkül mondhatjuk azt, hogy viharos történelmünk egy olyan szakaszába érkezett, amikor nem a mongol hadsereg, a török csapatok, a Habsburg uralom, a német megszállás, a szovjet hatalom tagolja szét társadalmunkat, hanem saját magunk egyfajta különleges önpusztítását kezdünk megvalósítani. Az állam egyre gyengébb és szegényebb, polgárait nem tudja megvédeni a globalizációtól. Mindent áruba bocsát, ami még maradt. Minden elkótyavetyélt értékünk folyamatosan rontja esélyeinket. Felfoghatatlan a gondolkodó ember számára, hogy az anyagi javak semmivé válása után maguk az országban élő emberek hogyan kerültek kiszolgáltatott helyzetbe. Még az állatvilágban is él az az ösztön, hogy segíteni kell az elesetten és betegen. A hazai egészségügy jövője szerényen fogalmazva is kilátástalan. Abban az esetben, ha az orvostudományt bekebelezi a tőke, és csak annak jár ellátás, aki azt meg tudja fizetni, akkor – ismerve a hazai helyzetet – baljóslatú időszakok következhetnek.

Minden XXI. századi társadalomnak el kellett volna érni azt, hogy ne fordulhasson elő olyan eset, amikor egyes embereknek olyan nélkülözést kell megélniük, ami életüket is veszélyeztetheti. Mi a realitás? Nincs egyetlen olyan ország sem, ahol ez megvalósult, volna. Hazánkban napjainkban gyermekek éheznek, kiszorulnak az óvodai ellátásból, csak nagy erőfeszítés révén tudnak otthonuktól távol tanulni. Sok tanító panaszkodik arról, hogy mindig van néhány gyerek, akinek korog a hasa. Az alapvető, a gyermekek növekedését segítő táplálkozás napjainkban már csak álomnak tekinthető. Multinacionális vállalatok reklámokkal az egészségtelen táplálkozást erőltetnek a gyermekeinkre. Mindennek a tetejében liberalizálni akarják a kábítószer-fogyasztást, s ezt egy politikai párt vállalja fel.

De térjünk vissza az emberek életéhez. Azt hajuk, hogy az egészségügy reformra szorul. Miről beszélünk? Felelősséggel kijelenthetem, hogy hazánkban nincs egészségügy. Amit egészségügynek hívnak, az betegségügy, betegellátás, betegbiztosítás. A megelőzésre soha nem fordított egy kormányzat egy fillért sem. A szűrővizsgálatoknak is csak az (volt) a feladatuk, hogy „beteget termeljenek” akiket el lehet látni drága műszerekkel és gyógyszerekkel, így működik az egészségipar. Szörnyű szavak, de a tettek még szörnyűbbek. Egyszerű odafigyeléssel – és minden bonyolult művelet elvégzése nélkül – tudható, hogy jelenleg hazánkban a féri lakosok átlag életkora 67 év. A kormányzatnak az a terve, hogy a nyugdíjkorhatárt felemelje 65 évre. Figyelve és nyomon követve az „álegészségügyi” lépéseket, túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a 67 éves átlagéletkor az elkövetkezendő években 66-ra zsugorodhat. Akkor miről van szó? 40 évig fizeti valaki a nyugdíjjárulékot, és egy évig élvezheti a pihenés éveit. A nyugdíjjárulék fizetésén túl az egészségbiztosítási díjat is fizetni kell bürokratikus és profittermelő biztosítóknak. Az életkörülmények alakulása azt eredményezi, hogy egy ember életében a folyamatosan kialakuló, életminőséget rontó, de visszafordítható folyamatokat betegségként kezelik (amiért még többletet pénzt kell fizetni) elképesztő költségekkel.

Saját kutatásaim alapján állíthatom, hogy az emberek közel 70%-a valamilyen anyagcsere-problémával küszködik. Miért? Mert nem megfelelő táplálékot és folyadékot fogyasztanak, amelyek nem mentesek az állományjavítóktól, ételszínezékektől, szintetikus adalékoktól. Emellett egyre többször szembesülhetünk azzal, hogy élelmiszerhulladékokkal akarják megetetni az embereket. Mondhatjuk azt, hogy hazánkban ilyen statisztikai számok ismeretében a társadalom elöregedik? A népesség fogyóban, ugyanakkor azt sugallják, hogy a tehetséges fiatal diplomásoknak külföldön milyen jó soruk van. Az adópénzünkből az oktatásra egyre kevesebb jut, az oktatás piacosításával és a kivándorlás ösztönzésével jövőnket kockáztatjuk. A hazai egészségügyben egyre növekszik azoknak az orvosoknak a száma, akik más országokból érkeznek (igaz ezek sem szeretnének letelepedni, mert csak arra várnak, hogy tovább mehessenek gazdag európai és amerikai intézetekbe). Az Európai Unióban ezekkel a dolgainkkal kétes dicsőséget szereztünk.


Szacsky Mihály