Május első napján sok-sok veszprémi férfi áltatja magát és családját az olyasmi mondatokkal, hogy „Nézzük meg, mi van a vurstliban!”, vagy „Lövök neked egy hárompálcikást, kedvesem!”, „vagy „Sétáljunk el a Laczkó-forráshoz!”, pedig mindnek egyetlen igazi célja van: a legendás Kiskúti csárda! Amióta nem a Felszabadulás úton vonul a nép, hanem a Betekints-völgyben, azóta még inkább így van ez.

Nem mondom, még a hömpölygő tömegben is szórakoztató áthámozni magunkat a különböző árusokon, ismét jót derülni a munkáspárti aktivistákon (ilyenkor bárkinek megbocsátható – néhányaknak pedig egyenesen kötelező – egy Szabaság!-ot a hóna alá hajtogatni), két pofára tömni a virslit – szigorúan mustárral és fehér kenyérrel – a klasszikus könyöklőn, mindezt átható vattacukor illatban.

A családosok persze lassabban haladnak, hiszen a dodzsem, a ringlis vagy a vadászösztönökre építő céllövöldék nekik komolyabb akadályt jelentenek, mint a fajtiszta hímcsapatoknak, akik csak akkor állnak meg itt, ha az alkoholszint már leépítette a gátlásokat és a félelmet. A tömeg szokásosan nem a színpad előtt sűrűsödik, hanem a csárda előtti Séd hídtól.

A város egyik – a helyiek körében – legismertebb vendéglátóipari egységének vendégkönyvét már a megyei levéltár is digitalizálta, hiszen nem mindenhol lehet – mondjuk – Cholnoky Jenő kézírását, a végső győzelemben hívő német SS katonák gót és szovjet harcosok szerelemittas cirill betűit ugyanabban a könyvben olvasni. Minden más napon (május 1. kivételével) Ági néni meséit is hallgathatják az arra érdemesek, például a viadukt átadási ünnepélyéről, vagy a huszadik század neves veszprémi cigánymuzsikusairól.

Május elsején elsősorban nem az ételekért és a csopaki borokért vagy a nyugodt, igazán természet-közeli hangulatért jönnek el ide a veszprémiek, hanem egyszerűen csak a találkozás kedvéért. Amióta az eszemet tudom, ilyenkor itt mindig mindenki összefut valamilyen ismerőssel. Az örömteli viszontlátás állapotában úszik a csárda teljes közönsége. Ez az érzés az, ami erre az egy napra legendássá teszi a Kiskúti csárdát.

Büszkék lehetünk arra, hogy minden évben van egy nap és van egy hely, ahol (akkor) százával fordulnak meg a veszprémiek, föltöltve magukat egy teljes évre való közösségi élménnyel. Bízzunk abban, hogy ez még sokáig így lesz, és nem teszi tönkre individualista világunk.

Csak Ági néni bírja egészséggel…