Egy remekmű általában halhatatlan. De mi történik akkor, ha a kulturális emlékezet megfeledkezik néhány páratlan alkotásról? Sorozatunkban olyan műveket mutatunk be és ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelyek vagy kihulltak a kánonból, vagy különféle okokból ritkán jutnak el a nagyközönséghez.

Ezúttal két olyan film kerül terítékre, amelyek bár évtizedek óta kultuszfilmként ismertek rajongói berkekben, tulajdonképpen mégis láthatatlanok, mert esztétikai értékeiket csak kevesen ismerik, sokan pedig azt sem tudják, hogy egyáltalán léteznek. Egyesek számára talán az is meghökkentő megállapítás, hogy horrorfilmet művészi alkotásnak nevezhetünk. Pedig a hetvenes években nemcsak szerzői vonalon, de a zsánerfilmek terén is forradalmi fejlődés mutatkozott a nemzetközi filmpiacon. Így történhetett, hogy a formabontó westernek (Peckinpah, Leone) vagy az etikai hangoltságú gengszterfilm (Coppola, Scorsese) mellett olyan horrorfilmek is születtek, amelyek mára a filmtörténet legragyogóbb ékköveinek számítanak.

A zombifilm, mint horrorműfaj, legelőször a nyolcvanas évek első videóhullámával jutott el hozzánk. Faltuk a megszámlálhatatlanul sok szörnyeteget, vámpírt és élőhalottat, ám a sok B-kategóriás, kidolgozatlan, gagyi vagy perverz ösztöneinkre tisztességtelenül építő szemét mellett akadt egy-egy remekmű is. Bár a zombifilm már igen korán megjelent a filmiparban (Zombit gondoztam, 1943), az igazi áttörést George A. Romero 1969-es Az élőhalottak éjszakája című filmje jelentette. Ez tekinthető a műfaj talapzatának, az 1978-as folytatás, A holtak hajnala (Dawn of the dead) pedig a zsáner betetőzése és csúcsa, sőt, jóval több annál: inkább vérfagylaló, pazarul elkészített társadalmi szatíra. A különleges fogás éppen az benne, hogy egyszerre kemény horror és művészi produkció. Ez talán első hallásra érthetetlen kijelentés, hiszen a sírjaikból kimászó, félig már rothadt hullák, amelyek gyanútlan kertvárosi polgárokat támadnak meg és falnak fel, valóban csak távolról hasonlítanak az esztétikai értékről vallott elképzeléseinkre. Ám tudni kell, hogy Romero már első zombi-opuszában is finom áthallások bukkantak fel: az élőhalottak támadásában az akkori közönség nem csupán a borzasztó küllemű szörnyeket látta, az Egyesült Államokat pusztító zombioffenzíva sokkal inkább a közös tudattalanból napvilágra kerülő vietnami háború áldozatait testesítette meg.

A holtak hajnala már abban az időben játszódik, amikor a nyugati világ a plázaőrület legmagasabb fokán járt. Akár az előzménynél, itt is in medias res ugrunk a pokolba: a film első percében már javában dúl a háború élők és holtak közt, egyedüli kérdés csak az marad, hogyan lehetséges elmenekülni a fél világot behálózó zombitámadástól. Három férfi és egy nő végül a helikoptert választja, hogy aztán egy monumentális bevásárlóközpont tetején landoljanak, onnan pedig áttegyék székhelyüket a kiüresedett, pontosabban zombiktól hemzsegő óriásplázába. A film ezen a ponton átvált egy precízen megkomponált őrületes szatírába, ahol a zombik azt a fogyasztói társadalmat jelképezik, amely üres tekintettel és fejjel, támolyogva és elbutulva közlekedik egyik üzletportáltól a másikig, egyetlen célja pedig a friss emberhús megszerzése. Hőseink, miközben az erőforrásokért versengve megpróbálják eltulajdonítani a gazdátlanul maradt árukínálatot, puskát ragadva elszántan lövöldöznek a csekély értelmi képességeket mutató, pusztán motorikus mozgásokra képes zombikra, akik pedig egy-egy harapással igyekeznek minden élőt a saját képükre formálni, azaz éppolyan agypusztult élőhalottat csinálni a túlélőkből, mint amilyenné ők maguk lettek az anyagi javak hajszolása közben. A film egyik zombiszakértője, a televízió helyzetelemző műsorában végül arra a felismerésre jut, hogy a folyamat visszafordíthatatlan, egyetlen megoldás pedig csak az lehet, ha táplálni kezdjük az élőhalottakat, magyarán ellátjuk őket elegendő emberhússal – vagy megvásárlásra alkalmas holmival.

Hogy miképp fejeződik be a csata, legyen meglepetés. Az viszont biztos, hogy George A. Romero ezzel a filmmel legalább olyan kíméletlen ítéletet mondott a korszellemről, mint egy évtizeddel korábban Godard a Weekendben. E szerint az emberiség elszemélytelenedett és debil zombik hadserege, s ha nem akarunk e falánk tömeg sorsára jutni, fel kell vennünk a harcot identitásunk megőrzése érdekében. A groteszk haláltánc, amely iszonyú feszültséget is hordoz, egyben kacagtató fekete komédia, még sincsen sok köze Peter Jackson későbbi híres paródiájához. Míg ugyanis a Hullajó (Braindead) csupán a zombifilmek tömény kifigurázása, Romero félelem és komikum vékony határmezsgyéjén egyensúlyoz: az élőhalottak támadása, az emberi testek széttrancsírozása legalább olyan iszonyú látvány, mint amilyen vicces és keserű a képek mögött rejlő kőkemény társadalomkritika. Mi több, talán nincs is annál félelmetesebb, mint plázazombivá válni egy fogyasztásra szocializáló világban.

Ez a fajta kritikai hangvétel teljesen idegen Tobe Hooper 1974-ben készült filmjétől, amely inkább a költői horror ritka vonulatát gyarapítja. A texasi láncfűrészes mészárlás klasszikus horror-dramaturgiával indul, hogy aztán egy minden szabályt felrúgó idegbajos rémálommá váljon. Négy fiatal kirándul egy néptelen vidéken, éjszakázni szeretnének egyikük lepusztult hétvégi ingatlanjában, aztán áttévednek a szomszéd telekre, ahol egy elmebeteg családba botlanak. A család valamennyi tagja a közeli vágóhíd egykori vagy aktuális alkalmazottja, ennélfogva odatévedő embertársaikra is úgy tekintenek, akár a vágómarhákra. Megkezdődik a hajsza, a mészárlás úttörője nem más, mint a mára kultikus mozgókép-alakká vált Bőrpofa, aki bőgő láncfűrésszel kezében lohol áldozatai nyomában. Eközben a helyszín atmoszférája, a pszichopata szereplők, a gyomorforgató képek és a megteremtett feszültség olyan esztétikai összhangba kerül, amely a minimalista történetet nyomasztó költői vízióvá oldja. A valóság egy ismeretlen, beteg arcát mutatja meg a láncfűrészes família képében, ahol nincsen már semmiféle kiút vagy betartható stratégia, egyedüli úr a végtelen rettegés. A komikum persze innen sem hiányzik: a dilis család legalább olyan félelmetes, mint amilyen röhejes, és itt is, miként Romero művében, a komikum és a groteszk pontosan kikevert elemei teremtik meg azt a különös vegyületet, amely élvezetes szórakozássá és művészi élménnyé emeli a filmet.

Végezetül megjegyzendő, hogy a retródivat jegyében mindkét filmnek készült nemrégiben remake-je, ezekben viszont már szinte semmi nyoma a művészi ábrázolásnak, mindkettő csupán az eredeti fantáziátlan utánzata. Aki a művészi horror jeles darabjaival ismerkedne, válassza az imént bemutatott hetvenes évekbeli változatokat.