Az a generáció, amely a rendszerváltás idején kibújt a szülőcsatornán – miközben jómagam diákként Kafka és József Attila szövegeivel hónom alatt szaladgáltam szerelmesen-lelkesen, világmegváltó hangulatban –, ha ma irodalomról, regényről, líráról hall, vagy nem is tudja, miről beszélünk, vagy csak elnézően kacag. Egy szellemileg agyhalott nemzedék áll az egyetemek kapujában.

Ne legyenek illúzióink. A tapasztalat és a statisztika is azt mutatja, hogy bár a könyvkiadók elszaporodtak az elmúlt évtizedben, az új generáció egyre kevesebb szépirodalmat olvas. A szakkönyvek, idegen nyelvű kiadványok és ismeretterjesztő olvasmányok ugyan szép számban fogynak, de szépirodalmat csak a fiatalok alig néhány százaléka emel le a polcról – akkor is leginkább kötelességből, engedelmeskedve a tanár úr szigorának. Hogy miképpen jutottunk idáig, abban nyilván a felnőtt nemzedék is ludas, ami viszont biztos: egy szellemileg végzetesen sekélyes generáció nőtt fel mellettünk, anélkül, hogy önmagáról vagy a valóságról bármit is tudna.

Amikor nemrégiben közvélemény-kutatást végeztek budapesti főiskolákon és egyetemeken, hogy megtudják, hányan ismerik József Attila verseit, megdöbbentő válaszokkal találkoztak. A felmérésből kiderült, hogy az egyetemisták kilencvennyolc százaléka soha nem olvasott verset a gimnáziumi magyarórákon kívül, kilencven százalékuk pedig a bemagolt Mamán kívül egyetlen József Attila-versre sem emlékszik. Egy olyan kulturális paradigma-váltás küszöbén állunk tehát, ahol a tudomány, a számítástechnika és a szórakoztatóipar mellett az irodalom és a költészet anakronisztikus réteghóbort, alig néhány száz ember bolondos foglalatossága marad. Számos közvetlenül megélt példával illusztrálhatnám, hogy az általános iskolai és gimnáziumi tanulók teljesen süketek az irodalomra. Úgy tekintenek rá, akár valami évszázadokkal ezelőtt keletkezett, mára pedig elavulttá vált ódon találmányra, amely a fejlett gazdaság, a természettudományok, a média vagy az internet megjelenésével teljesen szükségtelenné vált az emberiség számára. Ha megkérdezel egy diákot, miért nem olvas szépirodalmat, nem érti magát a kérdést sem. Nem tudja, mi szüksége lehet Balzac társadalmi tablóira, Ottlik hosszadalmas fejlődésregényére, s legfőképpen Esterházy bonyolult mondattechnikájára, amikor pedig szerinte minden készen áll a világban: az autópályák, a bankok, a számítógépek, a hipermarketek és a digitális technika. Vajon mi köze mindehhez egy gondosan kiérlelt verssornak vagy egy pofásan megírt novellának?

Mindig azt szoktam mondani, hogy akit fiatal korában egyetlen szépirodalmi műalkotás sem szólít, érint meg, akire egyetlen költemény vagy elbeszélés sincsen semmilyen hatással, abból mentálisan és érzelmileg egyaránt lepusztult felnőtt válik majd. Minthogy egyre gyakoribb jelenség, hogy az iskolából valóban efféle élmény nélkül kerülnek ki sokan, hajlanék arra a baljós látomásra, amely szerint az utánunk következő generáció tagjainak sorában már csak néhány idealista filológus foglalkozik majd az évszázadokig meghatározó szépirodalommal.

Ez a tendencia viszont azért is furcsa, mert a világháló megszámlálhatatlan mennyiségben ontja a blogokat, naplókat, szövegeket és más grafomán hajlamokról tanúskodó weblapokat. Feltehető hát a kérdés: miért van az, hogy míg százezrek írják tele ezeket az internetes oldalakat, közülük csak alig néhányan ismerik a klasszikus vagy kortárs irodalmat, mi több, semmilyen érdeklődés nem támad bennük iránta? Minthogy azonban az emberi lénynek egyelőre még szükséglete önmaga kifejezése és a világ megértésének vágya, akad helyette más: burjánzanak a szellemi szurrogátumok, szedik áldozataikat a világmagyarázatokkal kilincselő szekták, a médiauniverzum tömegével kínálja hamis boldogságportékáját, no és persze virágzik az ezoterika. Ám, ha belső éhségünket csak ezzel a sokféle lélekpótlékkal csillapítjuk majd, néhány száz éven belül idióta utódaink, egy barbár törzs hódítja meg bolygónkat, talán a fényes technikai civilizáció paradicsomában, ám szellemileg egy retardált android színvonalán.

Ebben a szomorú vízióban a mi nemzedékünk is felelős. Azok a tanárok, akik ma irodalmat oktatnak, hiába minden igyekezet, úgy látszik, nem képesek csekélyke érdeklődést sem ébreszteni a diákokban az esztétikailag és emberileg hitelesen megformált szövegek iránt. Pedig, ahogy egy híres írónk mondta, egész civilizációnk az írott szövegből származik, minden csontdarabkánk a nyelv evolúciójának ajándéka, mindent az első verslábnak és az első történetnek köszönhetünk. És ha saját szavainkra sem leszünk már kíváncsiak, ugyanúgy eltűnünk majd erről a világról, akár a dinoszauruszok. Aki nem ismerné a titkot, mostantól felesleges minden tudományos találgatás, elárulhatom: szegény dínók nem olvastak Thomas Mann-t, ezért hát végül kipusztultak.