1990 óta tartom magam a veszprémi kézilabdacsapat szurkolójának, ugyanis a ’90/91-es idény kezdetekor döntöttem el, hogy innentől minél több hazai meccsre kijárok és tőlem telhetően még idegenbe is elkísérem a csapatot. Azóta egyetlen kivétellel (rajtam kívül álló okok miatt) minden Magyar Kupa-döntőn jelen voltam. A vasárnapit 17 év után először kihagytam. Először szándékosan.

Felejthetetlen volt 1991 késő tavaszán a győri csarnok parkettáján csurom pezsgősen ölelgetni – legalábbis az akkori tudásunk szerinti – utolsó veszprémi mezben játszott meccsén Gyurka Janit a győztes kupadöntő után. Még azt is könnyen viseltem, hogy már a pályán meg akartak verni a csalódott győri drukkerek, és álruhában szöktetett ki a személyzet a sportcsarnokból. Örömujjongásomat az sem tudta letörni, mikor órákkal később – az előre megbeszélt kocsmában – találkoztam a többi Győrben tanuló veszprémivel, akiket lefújtak gázsprével, megszabadítottak sáljaiktól és a dühös többség még jól meg is gyepálta őket.

Talán ez az első kivételes élmény volt az, amiért mindig kiemelt helyen szerepelt nálam a Magyar Kupa. Az oda-visszavágós idők elmúltával a kétnapos kupadöntők már komplett hétvégi programot kínáltak a helyszínen töltött éjszakákkal. Százhalombatta, Fáy utca, Körcsarnok, majd a dicső szolnoki évek, vagy éppen a tavalyi Komló-Pécs kombináció jó néhány tacepaóhoz szolgáltatott – korántsem csak a sportból fakadó – élményanyagot (lásd Archívum). Ilyenkor ugyanis nem csak az utazás szórakoztató, nem csak a saját szurkolótábor magunkhoz hasonló fanatikusait lehet jobban megismerni, de külön élvezet a „térítő” misszió. A helyiek között a kocsmában, az utcán vagy éppen a múzeumban szépen el lehet szórni azokat a magokat, amelyek az évek során országosan egyre több embert tettek (és tesznek) a veszprémi kézilabda szimpatizánsává.

Először akkor bizonytalanodtam el, amikor Balatonfüred nyerte meg a négyes döntő rendezésének jogát. Füredre azért csak nem lehet kétnapos turnéra menni (ráadásul itt téríteni sem kell :-)! Mindezt egy olyan csarnokban, ahol az ülőhelyek miatt még szurkolni sem lehet rendesen, nem tud egy masszív B-közép összeállni, jelentősen rombolva így a drukkolás élvezhetőségét. Erre még ráerősít, hogy mivel alig ezren férnek be, fel lehet nyomni a jegyárakat, magyarán a szutykok amúgy is távol maradnak. Az akkori döntő napján egy kollégám kérésére mégis elfogadtam a hirtelen rám szakadó céges tiszteletjegyet. A kánikulában jót tett a légkondi, maga a meccs is kitűnő volt, de rá kellett jönnöm, ez a jól öltözött, disztingvált közönség nem az én világom.

A hétvégén ismét Füred rendezte a döntőt, ráadásul az ősi rivális Szeged elbaltázta a négy közé kerülést, így megpecsételődött a sorsom. Föl sem merült bennem, hogy elmenjek, sőt ami még szörnyűbb, még a szokásos izgalom jeleit sem éreztem. A fentiek alapján ez már nem is meglepő, pedig lehet, hogy inkább megöregedtem, vagy csak ellustultam? Kényelmesen, fotelból, baráti körben néztem meg a meccset, ahol toronymagas esélyesnek megfelelően, könnyedén vertük a Dunaferr fiataljait.

Persze lehet, hogy mindez másként történik, ha a Magyar Kupa döntőt Békéscsaba rendezi…