Egy remekmű általában halhatatlan. De mi történik akkor, ha a kulturális emlékezet megfeledkezik egy-egy páratlan értékű alkotásról? Sorozatunkban olyan műveket mutatunk be és ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelyek valamilyen okból, részben vagy egészen, ritkán jutnak el a nagyközönséghez.

Hogy van-e felvidéki magyar irodalom – vagy erdélyi, vajdasági és kárpátaljai –, arról különféle diskurzusok dúltak az elmúlt évtizedekben. Sokak szerint ugyanis kizárólag magyar irodalom létezik, származzon bár a világ bármely tájáról, vannak azonban olyanok is, akik esküsznek a határon túli szövegek specifikus ízeire. Egy biztos: valahogyan muszáj jelölni az íróknak azon csoportját, akik határainkon túl születtek és életművük jelentős részét is odaát alkották. Ha viszont van olyan író, akiben nyoma sincs a szlovákiai magyar irodalom hagyományos fűszereinek, az pontosan Talamon Alfonz (1966-1996) , aki tragikusan rövidre sikeredett életpályája miatt egy kiteljesedett életművel maradt adósa a világirodalomnak. Én már csak akkor találkoztam a nevével, miután egy szerencsétlen autóbaleset következtében elhunyt, és a televízióban megemlékeztek róla. Rohantam máris a könyvtárba, s egyvégtében behabzsoltam a Gályák Imbrium tengerén című regényét, amely akkora hatást tett rám, hogy egy csapásra meggyőzött arról: halálával a századvégi magyar próza egyik legnagyobb alakját vesztettük el.

Talamon fiatalon halt meg, s máig legenda irodalmunkban. Grendel Lajos fedezte fel, s ahogy mondani szokás, már huszonévesen üstökösként robbant be az irodalmi köztudatba. A szakma máig lelkiismeretesen gondozza életművét, Németh Zoltán kiváló monográfiát írt róla, éppen csak a széles olvasóközönség ismeri alig. Pedig rövid élete során három olyan regényt is produkált, amelyek személyét egyenként is a legjobbak közé emelték. A szerző írásművészete a kafkai hang, a prousti mondatszerkezet és a Garcia Marquez-i mágia örököse, s ez így együtt magyar nyelven különösen izgalmas kombináció. Monologikus beszédmód, mitikus jelentésrétegek, a szexualitáshoz való frusztrációs viszony, rejtett szimbólumok, abszurd, groteszk, szatirikus elemek, a konkrét idő felfüggesztése, nyelvi ornamentika, képi gazdagság, a szerző közvetlen jelenléte a szövegben: nagyjából így lehetne összefoglalni mindazt, amit kurta ittléte során a papírra sikerült hordania. Meglepő, hogy így is mennyire súlyos anyag ez, és fájdalmas felismerés, hogy a magyar irodalom mennyivel szegényebb lett nélküle.

A Gályák Imbrium tengerén című szövege 1992-ben jelent meg, s egy szorongásos tudat utazását meséli el, amely egyszerre van jelen a valós időben és egy másik dimenzióban, álom és realitás határán. Miközben az olvasó megismeri B. B. gondolatait, küzdelmét önmagával, a világgal és embertársaival, a szöveg lassan egy ismeretlen világ felé halad, ahol valami hűvös, fenyegető transzcendencia megszünteti a fizikai valóságot. Nem valóságos térben zajlik maga az utazás sem, a főhős önmaga képzetei és tudatrétegei közt vergődik, a regény pedig az idegenség bélyegét magán hordó törékeny figura odisszeája. Ugyancsak álom és ébrenlét találkozik az 1995-ben született Az álomkereskedő utazásai című szövegben, amelynek prózatechnikája és lélektani viviszekciója még jobban kiszélesítette a szerző rendhagyó módszerét. Utolsó, befejezetlen könyve pedig, amely Samuel Borkopf – Barátaimnak egy Trianon előtti kocsmából címmel jelent meg, már új utakat jelzett: e sötét szerzői világban az irónia és a humor megjelenését.

Aki szereti a metafizikus prózát, a hosszú, mellérendelésekben kifogyhatatlan mondatokat és a mágikusan indázó víziókat, bizonyosan rajongója lesz az író stílusának. A Kalligram kiadó néhány éve vastag kötetbe gyűjtötte Talamon Alfonz írásait, ám azóta is csak a szakma és egy szűk réteg körében ismert. Itt az ideje, hogy végre kézbe vegyük a huszadik század végének egyik legeredetibb magyar – ha úgy tetszik, felvidéki magyar – írójának torzóként is teljes életművét.