Olyan rendezvény volt ez, amire már régóta vártunk. Néhány hónappal ezelőtt úgy volt, hogy már akkor eljön egy beszélgetés erejéig tavaly megjelent könyve apropóján, de akkor egészségi állapota nem engedte, hogy útra keljen. Én akkor hallottam először, hogy Cseh Tamás nagyon beteg – biztos nem tanulmányozom elég kitartóan a bulvársajtót, sem az egyebet. Akkor hiába vártuk, de most elérkezett a találkozás pillanata.

Ennek megfelelően alig lehetett beférni az Utas és holdvilág antikváriumba: mindenhol székek, ahol meg nem, ott türelmesen ácsingózó érdeklődők. Beszorultam valahol az ajtónyílás környékén, meg is kísértett a gondolat, hogy mégis jobb lehet kint, ahol van levegő, meg némileg kedvezőbb az egy köbcentire jutó embersűrűségi mutató, de aztán győzött Cseh Tamás vonzereje, és maradtam szorongattatott körülményeim dacára.

Elöl érdekes élőkép alakult ki: Brassai Zoltán beszélget a meghívottakkal, de hallani semmit sem lehet. Lehet, hogy már el is kezdődött, és nekem sikerült akusztikai zsákutcába küzdenem magam? Kiderül, hogy nem ez a helyzet, csak mindenki a házigazda, Molnár Sándor intésére vár, hogy lehessen már hivatalosan (hangosan) is megnyilatkozni. Aztán megtörténik az intés, és elhangzanak az első kérdések.

Brassainak most nincsen nehéz dolga, Cseh Tamás szívesen beszél és sokat, bár először próbálja könyvének jelen lévő kiadóját, Méry Gábort előtérbe nyomni. Ez szerencsére végül csak néhány perc erejéig valósul meg – Cseh Tamás szinte lubickol a közönség figyelmében, és bármiről jó kedvvel hajlandó megnyilatkozni. Ez a kicsit szokatlan helyzet, hogy nem énekes-zenészként van jelen, egyáltalán nem feszélyezi, sőt mintha élvezné is, hogy most más lehet.

A jó hangulatú beszélgetés gyorsan önjáróvá válik, az agilisabb résztvevők hamar kérdezni kezdenek, és Cseh Tamás tényleg mindenről őszintén beszél. A magyar indián létről, első könyvéről, a Hadiösvényről, a Csillagokkal táncoló Kojotról, arról, hogy milyen érzés volt a könyv illusztrációit készítő fiával együtt dolgozni. Megtudjuk, hogy az észak-amerikai indián meséket tartalmazó gyűjtemény ötlete Méry Gáboré volt, és először Cseh Andrást kérte föl, hogy készítsen képeket egy „indiános könyvhöz”.

Cseh Tamás fordítóként csak ezután, bár természetszerűleg került a képbe. Az is kiderül viszont, hogy a szövegek át- és visszafordítása nem volt egyszerű feladat, mivel a mesék nem eredeti nyelven, hanem angolul (óhatatlanul stilizáltan) hozzáférhetőek, így azokat Cseh Tamás a legegyszerűbb nyersfordításból építette újra úgy, ahogy szerinte eredetileg elhangozhattak.

Közben sokat tanulunk az indián lélekről és mesemondási hagyományaikról is: mikor, hogyan és kinek mondtak meséket. Cseh Tamás arról is beszélt, milyen nehéz volt harminc olyan történetet találni, melyekben kevésbé érvényesül a harcias indián szellem, és nem folyik patakokban a vér. Külön nehezítette a készítők dolgát, hogy nem akármilyen készletből dolgoztak, hanem kifejezetten egy tájegység, a préri lakóinak folklórjából válogattak csak.

Az „indiánozás” szociológiai vetülete is terítékre került, a közönség több tagja is próbált elméleteket fölállítani arról, vajon miért lettek Cseh Tamásék magyar indiánok (és nem például hunok, ahogy azt egy jelenlévő felvetette – a sumérokig szerencsére azért nem jutottunk el). A meghívott mindezt csendes derűvel „tűrte”, és komolyan végiggondolta még a legelképesztőbb megjegyzéseket is.

És persze szóba jött a betegség és a halál is. Cseh Tamás nyíltan beszélt „a harcosról, akivel most kemény küzdelmet folytat”, a tüdőrákról. Mint a Blikk tudósítójától utólag megtudtam, talán először nevezte meg nyilvánosan ellenfelét ilyen pontossággal – valószínűleg a közeg intimitása miatt. Az biztos, hogy ha emberi akarat gyógyítani tud, akkor Cseh Tamás sokkal jobban lett, mire Veszprémben végzett, mivel a minden szempontból vegyes közönség egy dologban abszolút egyetértett: az iránta érzett feltétlen szeretetben és csodálatban.

Mert hogy ő közös kincs mindnyájunk számára, arról (befejezésképpen) álljon itt egy adoma, amit megosztott velünk. Mikor egyik ismerőse nemrégiben a legeldugottabb szerbiai magyarlakta vidékre látogatott, ahol összesen háromfalunyi hazánkfia él elszigetelten, magával vitte a Csillagokkal táncoló Kojot egy példányát is. Mikor az ottaniaknak mutatta a könyvet, azok így reagáltak: „Cseh Tamás? Hisz mik es indiánok vagyunk!”