Repül az idő, eltelt tizenöt év. Ahogy életem második dekádját tapostam, egyre gyakrabban találkoztam egy rockhangversenyt hirdető plakáttal, rajta egy furcsa névvel: Quimby. A koncertekre azonban sokáig nem mentem el, ki tudja miért. Aztán pár évvel ezelőtt valahogy betévedtem a zenekar egy bulijára, és ahogy ez ilyenkor lenni szokott, megfogott a muzsika.

Kemény, sokszor táncoló basszusfutamok, az összehangolt billentyű-gitár játék, no és a legfontosabb elem a zenekar dalaiban, a vibráló ütős futamok teszik nagyon izgalmassá a Quimby zenéjét. Gerdesits Ferenc dobfutamai, Varga Livius konga és más ütős hangszereken produkált játéka, amihez alkalmanként még Balanyi Szilárd billentyűs is csatlakozik kalapálni, nos így együtt hárman szenzációs köröket nyomnak le. Mindehhez jönnek a magvas üzenetet hordozó szövegek, amelyeknek legalább akkora súlyuk van, mint a nagyszerű zenének.

Nos, megint itt volt a Quimby, rövid idő után, újra. Tényleg sűrűn jönnek Veszprémbe, talán azért, mert Balanyi Szilárd városunk szülötte, vagy azért – tudtuk meg Varga Liviustól –, mert tényleg szeretik a megyeszékhelyet. Mindesetre teltház volt az Eszpresszóban. Végre egy koncert, ahova kiakaszthatták a „megtelt” táblát. Régen láttam olyant rockkoncerten, hogy az ajtónálló nem engedte be a későn jövőket. Ez még akkor is nem mindennapi esemény, ha az egykori Séd-mozi kamaraterme nem éppen tágas helyiség. Mindesetre szép számmal rekedtek kint csalódott rajongók.

A zenekar egyébiránt jó, nagyon jó. Anyait, apait beleadva játszottak – két és fél órán keresztül!!! Ez az időtartam egyébként is hosszú, de ha beleveszzük, hogy a teremben bőven harminc fok feletti hőmérséklet uralkodott, és a levegő oxigéntartalma elég alacsonynak tűnt, akkor szép fizikai teljesítmény a bandától, de a zsűritől is. Az utóbbi végigtáncolta, végigénekelte az összes dalt. Gördülékeny volt a program az amúgy jó beszélőkével rendelkező Varga Livius kommentárjaival. (Sajnos megszűnt a Magyar Televízió egyik legjobb vitaműsora, a Gang, ahol Livius együtt mondta el véleményét Puzsérral és Para-Kováccsal) A Quimby jó értelemben vett slágerzenét játszik, ami egy kicsit latinos, egy kicsit sanzonos, néha egy falatnyit bluesos, főleg akkor, ha Kiss Tibi gitáros-szerző nekiáll taposni a wah-wah pedált. Nem lehet kategorizálni ezt a sokszínű zenét, de minek is kellene korlátokat szabni: így jó, ahogy van.

Mikor hajnalban hazamentem, beraktam a lejátszómba a jubileumi lemezt, a Family tugedört. Nem bírtam leállni…