Aki ma munkavállaló hazánkban, jó eséllyel ismerheti meg az abszolút létbizonytalanság legfelső fokát. De nincs sokkal hálásabb helyzetben az sem, aki közvetlen közelről, tehetetlen szemtanúként, vagy netán kötelességből tevékeny résztvevője lehet a folyamatosan zajló munkahelyi leépítések lélektani terheinek.

Dolgozzunk egy cégnél vagy valamilyen intézményben, a szükséges létszámról mindig odafönt döntenek, ám néha a középvezető kezébe kerül az áldozat neve. Ez a legnehezebb. Hiszen ha nem ő határoz a létszámcsökkentésről, különösen rossz felvállalni magát a kiválasztást, főként úgy, hogy a potenciális jelölt erről bármit is sejtene. Az ember ilyenkor az utolsó néhány napban már dolgozni is alig tud. Doboló szívvel, görcsbe rándult gyomorral kóvályog munkahelyén, mintha legalábbis egy kivégzésre készülne, ahol ő kapta meg a hóhér szerepét. Pedig nem ő hozta ezt a döntést, hanem a cég. Pár hete közölték vele, hogy azonnali hatállyal ki kell rúgnia egy embert. Akkor még a szabadságára és az elutazására hivatkozva sikerült elodáznia a parancs teljesítését, de miután visszatér, máris megszólal a telefon. Az igazgató már csak alig egy hetet ad a feladat végrehajtására, szabadkezet biztosítva az érintett kiválasztásában, de legalább megígéri, hogy a nagy napon személyes jelenlétével hitelesíti a cég szándékait. Magyarán tartja majd az arcát, a középvezetőnek elég, ha rábök a delikvensre. Elvégre ő ismeri közelről munkatársait.

Emberi sorsok futnak össze a kezében, kis madzagocskák, amelyen marionettbábok függenek. Bármelyiket megránthatja, és akkor egyikük munka nélkül marad. Szinte isteni feladat. Nem is a döntést szenvedi meg, az viszonylag hamar megy, öt perc múlva már el is küldi e-mailben szegény kolléga nevét. Csak a szembesüléstől fél, mintha valakitől ellopott volna valamit, jól tudva, hogy egy későbbi időpontban bűnéért felelni fog. Vagy mintha gyilkosságra készülne, amelyre felbérelték, és már jó előre a vér látványától retteg. Nem tudja megtenni, ne is kérjék tőle, ezt nem. Megölni egy embert. Valakitől elvenni a munkáját, akivel hónapokig közösen dolgozott, ismeri a nevetését, a mozdulatait, az életét, a gyermekeit meg a kiskutyáját. Aki naponta beszámolt a problémáiról és a vágyairól, megosztotta vele mindennapi bajait. Felszínes munkakapcsolat, mégis nehéz közölni vele, hogy el kell mennie. Ráadásul teljesen váratlanul. Hiszen némasági fogadalmat kellett tennie, hogy az áldozat ne sejtsen semmit, hirtelen érje a hír, egyszerre és letaglózón, villámcsapásszerűen.

Nem kérdezi, miért nem szabad legalább figyelmeztetnie, csak sejteni lehet, hogy odafönt attól félnek, hátha az áldozat valamilyen turpissággal meghiúsítja az előirányzott merényletet. A célszemély áll mellette a pultnál mosolyogva, ő pedig tudja, hogy nem sokáig nevet majd ebben a teljes tudatlanságban. Végül már csak tizenkét órája marad, és még azt sem tudja kinyögni, hogy fáradjon be másnap valamivel korábban, mert a nagyfőnök beszélni óhajt vele. Előző délután hazamegy egyetlen szó nélkül, attól félve, ha szegény kolléga meglátja vérhálós tekintetét a másnapi kihallgatásra kérve, azonnal rájön a konspirációra. Vesz két doboz sört az éjjel-nappaliban, és egymás után ledönti őket a konyhában. Aztán felhívja az áldozatot és közli, hogy másnap az igazgató úr beszélni szeretne vele. A kolléga talán azt gondolja, hátha jutalmat kap a terv teljesítése miatt. A hóhér pedig éjjel kettőig járkál otthonában, és azon töpreng, hogyan lehetne megúszni mégis ezt a gaztettet. Alapítani kéne egy saját vállalkozást. Havonta átutalni neki a saját fizetése felét és alkalmazni tovább titokban. Valaki mást választani mégis, azt mondani az utolsó pillanatban, hogy bocs, tévedés történt, mégsem te vagy a leggyengébb láncszem, hanem az a másik, akivel persze ugyanilyen bűntudatos színjáték következne.

Reggel nyolcra alig bírja elvonszolni magát az ajtóig. Az utolsó métereken még mindig abban reménykedik, hátha csak álmodja az egészet. Nem lehet ebben a helyzetben, nem foszthat meg senkit sem a munkájától. Ő nem. De aztán meglátja a nagyfőnök arcát, aki olyan széles mosollyal érkezik, mint egy házasságkötés boldog tanúja. És végül megtörténik, valóban. Akár a bárd, mely váratlanul a nyakszirtre csap. Már csak a hivatalos papírok aláírása, meg a fakadó könnyek és a kérdő tekintet van hátra. A hóhér pedig még évekig látja maga előtt az utolsó pillantást, amit a kijárat felé gyalogolva gurít szemébe az egykori kolléga, csalódott és megsemmisült áldozata.