Az elmúlt közel egy évben a Palatinus-írások – igazodva a mindennapi történésekhez - igyekeztek feltárni mindazokat a problémákat, amellyel szembe kell néznünk mindennapjainkban. Az elszigetelt elemzések alkalmasak arra, hogy a valós jelent és a jövőt érintő problémákat árnyaltan kezeljék. A palatinusi szemlélet nem csak a bekövetkezett eseményeket elemzi, hanem a megtörtént és kialakult állapotokat folyamataiban értelmezi, ezzel lehetővé téve, hogy a jövő alternatíváit is felvázolja.

A megtörtént események, katasztrófák, a klímaváltozás, az energiaválság, a társadalmi feszültségek komplex összefüggéseinek feltárása szinte minden esetben azt mutatta, hogy az ember cselekedeteivel szembeszáll a természettel, és nem veszi figyelembe, hogy ezzel saját létét, fennmaradását, azaz a földi életét veszélyezteti. Leegyszerűsítve, a XXI. századba úgy léptünk be, hogy önpusztításunkat szinte mérnöki pontossággal tervezzük. Ezeket a természetet pusztító folyamatokat minden esetben egyes társadalmi csoportok rendelik meg, akik nem mások, mint a politikusok, a pénzvilág emberei, a multinacionális vállalatok.

A világ sorsát a fenntartható fejlődés programjában kívánják megvalósítani a politikusok és a bankárok. Kevesen tudják, hogy a fenntartható fejlődés korai szakaszában a tudósok arról álmodtak, hogy a bioszféra, az ökoszisztéma egynsúlyban tartható. A fenntartható fejlődés első elemzéseinél az ENSZ felismerte, hogy a környezetszennyezés kihívása globálissá vált, tehát a válasznak is globálisnak kell lennie. A XX. század közepén megfogalmazott elvek elsődlegesen az emberi környezetet helyezték előtérbe. Az elmúlt században számos bizottság, csoport, tudományos társaság, civil mozgalom foglakozott ezzel az összetett problémával, miszerint a társadalmak milyen pályán mozognak, és melyek azok, amelyek gazdaságukkal a fejlődésüket fenn tudják tartani.

Jellemző, hogy a korai hazai értelmezésben a fenntartható fejlődést úgy jellemezték, hogy az „olyan fejlődés, amely kielégíti a jelen generáció szükségleteit anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő generációk esélyeit arra, hogy ők is kielégítsék szükségleteiket” . Igaz, hogy a részletes elemzésekben már elő-előbukkantak olyan kitételek, hogy a cél a társadalom jólétének növelése, amelynek (egyik) eszköze a gazdaság, korlátja pedig a környezeti erőforrások. A baj itt kezdődött, mert a gazdaság szereplőit csak a profit vezérli, és napjainkban a fenntartható fejlődés már csak az esztelen termelésnövekedést és profitot jelenti. 1992-ben a Rio-i világ-csúcstalákozón árnyaltan fogalmaztak, és a „Környezet és fejlődés” volt az alapelv, amiben kimondták, hogy a tartós fenntartható fejlődés csupán a környezeti erőforrások kapacitásával harmonizálva valósítható meg. Erre jószerivel mára már senki nem emlékszik, az akkor elfogadott állásfoglalások a múlt homályába vesztek. Sajnálatos, hogy maguk az alkotók is elfeledték, miben állapodtak meg, mert tíz évvel később, 2002-ben a Johannesburgban rendezett konferencián a környezet (védelem) már teljesen eltűnt, mint kiemelt részpolitika. Előtérbe került az a szemlélet, hogy a környezeti erőforrások fenntartása, romlásuk megállítása elengedhetetlen feltétele a gazdasági, társadalmi fenntarthatóságnak. Elméletben minden rendben volna, de egyes országok, birodalmak ezt úgy értelmezik, hogy ezek az elvek nem vonatkozhatnak a föld minden emberére és minden természeti környezetre. Az elméleteiket addig módosítják, míg abból az olvasható ki, hogy csak a kiválasztottak részesedhetnek a túltermelés átkos gyönyörűségében. Ebben élen jár az USA. Mindenek fölé helyezi a profitot, és a demokráciát is csak valamilyen furcsa módon a gazdag amerikaiakra vonatkoztatja.

A baj az, hogy a gazdasági növekedés érdekében alkalmazott többlettermelést gyakorlatilag mind potencionális hulladéknak tekinthetjük, azaz szemetet állítunk elő. A nyersanyag-kitermelés, a gyártás és végső soron a termék mind hulladék, ami összetetten egyre fokozódóan terheli a környezetet. Az ENSZ értelmezésében is egyértelműsítették, hogy a környezetszennyezést nem lehet határokkal elválasztani, napjainkban talán az egyetlen globális jelenség a környeztkárosításból eredő határok nélküli természetpusztulás.

Mit tekinthetünk napjaink valóságának? Óvatos és mértéktartó becslések szerint az emberiség ökológiai lábnyoma már 1979-ben elérte a határvonalat, mára pedig legalább 20%-al meghaladta a Föld ökológiai produktív területét. Ez azt jelenti, hogy jelenleg a jövőnket éljük fel teljesen értelmetlenül, úgy hogy a fenntartható fejlődés helyett a természeti értékek csökkenésének folyamatait éljük meg. Tehát, amit gyarapodásnak gondolunk, az mind veszteség. A légkör gáz-összetétele drasztikus módon változik (szén-dioxid, kén-dioxid, metán, nitrogénoxidok). A klímaváltozást tagadók is beismerték, hogy valóban melegszik Földünk, de azt már nem mondják, hogy ezzel a teljes bioszféra is változik.

Mi a cél: kipusztítatni az emberiséget azért, hogy néhány ma élő ember gazdagnak érezze magát? Nem felelőtlenség ez a kijelentésem, mert egy jelentés (Serageldin) 2002-ben tényszerűen a következőket állapította meg: 1,2 milliárd ember létminimumon tengeti életét (ez kb. azt jelenti a pénz nyelvén, hogy havi kb. 6000 Ft értéknek megfelelő összeg felett rendelkeznek). A világ 20%-a tekinthető gazdag országnak, amely a világ összjövedelmének 85%-át fölözik le.

Hihetetlennek tűnik, de a jelentés azt is tartalmazza, hogy a világ három leggazdagabb emberének több vagyona van, mint a legszegényebb 47 ország együttes GDP-je!

A világ 15 leggazdagabb embere gazdagabb, mint az összes szubszaharai országok együttes GDP-je, ahol 550 millió ember él!

Ez leegyszerűsítve azt jelenti, hogy azért kell elszenvedni Földünk pusztulását, természeti kincseink értelmetlen, visszafordíthatatlan kitermelését, emberek rabszolgamunkába kergetését, hogy 15 embernek fokozatosan gyarapodjon a vagyona. Milyen vagyon az, ami csak a hatalommal érvényesülhet, mert önmagában értéktelen? A vagyon és a vagyonos emberek szeretnek maguk közül olyan embereket kiválasztani, akiket politikai hatalomhoz juttatnak, akik azt követően titkosszolgálati és esetleg még rendvédelmi hatalommal is képesek támogatni a gazdasági elitet. Ezek az emberek színes papírokat gyűjtenek, amit pénznek hívunk. Kipusztulásra ítélt állatfajok életterét szüntetik meg ipari parkjaikkal és zöldmezős beruházásaikkal, teliaggatják magukat aranyakkal, amiről tudjuk (egy korábbi hír elemzésének kapcsán), hogy egy gramm kitermelésével milyen energiákat kell megmozgatni. Vagy talán azért kell Verespatakon aranyat bányászni cián-technológiával, mert néhány ember a WC-lehúzót is aranyból akarja elkészíttetni? Cinikusnak tűnhetnek megjegyzéseim, de nem annak szánom.

Felvetődik a kérdés, hogy néhány ember miként tehet szert ekkora vagyonra. Hitelt érdemlő szakirodalmi adatok alapján a világkereskedelem 70%-át kb. 500 multinacionális vállalat tartja kézben. A 200 legnagyobb vállalat éves bevétele 18-szor nagyobb, mint a világ népességének 24%-át kitevő legszegényebb 1,2 milliárd ember összesített éves jövedelme. Ez természetesen csak vállalatra vonatkozik, ahol sokak szerint jómódban élő emberek dolgoznak. A valóságban ezek a dolgozók a lehető legnagyobb terror alatt élnek addig, míg a cégcsoporthoz tartoznak. Az aranykalitkából könnyen ki lehet esni, például kegyvesztettség esetében, attól kezdve élethelyzetük reménytelenné válhat. Az adatok magukért beszélnek. Ezek a vállalatok a környezeti károk 85%-áért felelősek.

Szacsky Mihály