Az újságíró nevezetű különös állatfaj igencsak megszaporodott az elmúlt évtizedben. Ma már mindenki újságot ír, és sokan díjakat is kapnak érte. Az internet lehetővé tette, hogy bármikor, bárki rászabadítsa személyes létértelmezését a nagyvilágra. A különféle hírportálok naponta több ezer cikket ontanak, s ebben a keretben megtalálni a minőséget komoly feladat az olvasó számára.

Nincs persze másként ez a nyomtatott sajtóban sem. Mi több, ma ott tartunk, hogy a vidéki újságírás csupán néhány kapcsolati tőkével rendelkező szerencsés polgár privilégiuma, akik legfeljebb is csak dilettáns tanoncokat engednek maguk mellé, nehogy jól fizető állásukat az új generáció megkaparintsa. A fővárosban kissé szebb a helyzet, de Veszprémben is jóval több tehetséges írástudó él, mint amennyit a helyi nyomtatott sajtó ajtói mögé enged. Ezek a provinciális orgánumok ráadásul a legritkább esetben élnek a szabad véleménynyilvánítás jogával és lehetőségével, sokkal inkább az adott régió hivatalos közéleti publicitásának szürke felületeiként működnek, ahol a tehetség és a minőség fogalma helyett már régóta csak a kötelező flekkbetöltés a mérce. Ilyen feltételek mellett a világháló akár forradalmi tényező is lehet.

Amikor három éve szerencsét próbáltam a veszprémi újságírás berkeiben, elképesztő jelenségekkel szembesültem. Rájöttem, hogy a sajtószabadság egy város közéleti, kulturális és politikai nyilvánosságában csak igen kevéssé érvényesülhet, s mindent a kiharcolt pozíciók, az alattomos érdek, meg a ragadozó gyomor vezérel – az egyenes beszéd és a kiváló színvonal ellenében. Aztán két éve kapcsolatba kerültem a Veszprémi Indexszel, ahol legnagyobb meglepetésemre nem az számított ügyes tollforgatónak, aki a lehető legszíntelenebb írásokat produkálta, hanem véleményt mert mondani, megmutatta önmagát, és markáns egyéniségével felkavarta az állóvizet. Bármit küldhettem a szerkesztőknek, csupán a mondatok színvonalára kellett ügyelnem, a kifogástalan helyesírásra, stílusra és minőségre, illetve, hogy ne sértsek alapvető személyiségi jogokat. Különösen üdítő gyakorlat ez egy olyan szűk látókörű országban, ahol a szabad egyén minden ponton és pillanatban alárendelődik a körülötte acsarkodó pitiáner érdekeknek.

Eddig csaknem kettőszáz írásom jelent meg e weblapon, s mindezért nem kaptam egyetlen fillért sem, leszámítva a pályázaton nyert búvártanfolyamot, amelyet ravasz módon húsz ezer forintért elajándékoztam egy ismerősömnek. A publikált cikkek ellenére természetesen csak jelentéktelen partizán vagyok a honi újságírás dzsungelében, néha mégis felvetődik bennem a kérdés, vajon mi okból költöm szellemi energiámat és időmet egy olyan tevékenységre, amely anyagi hasznot egyáltalán nem eredményez. De aztán rögtön ráébredek, hogy az önkifejezés számomra nem befektetés, hanem személyiségjegy. Ha nem volna nekem a Veszprém Index, akkor is kalapálnám rendületlenül a billentyűzetet. Így legalább esély van rá, hogy néhányan elolvassák írásaimat, s ez még akkor is jóleső érzés, ha gyakran kapok kritikus hangú, nemritkán durva megjegyzéseket – de szerencsére sokszor elismerő visszajelzéseket is.

A Szabad Sajtó Egyesület úgynevezett Nyilván-díjának számomra mégis két egészen más hozadéka van. Mint messziről jött szigetközi ember, aki csupán három és fél éve koptatja a veszprémi utcákat, sokáig tartottam attól, hogy egy új városban idegenként nehezen találom majd a helyemet. S láss csodát, minden hibámmal együtt és minden szellemi devianciám ellenére viszonylag gyorsan egy kis írástudó közösség megbecsült tagja lehettem, ami egy elfogadásra szomjazó, önmagával és a világgal permanens lélektani háborúban álló, néha pedig nehezen kezelhető óriáscsecsemő esetében megtisztelő ajándék az egyesület részéről.

De ami ennél is fontosabb: az áldott íráskényszer. Ha nem kellene meghatározott időpontra teljesítenem, jóval kevesebbet töltenék különféle témák, műalkotások, kulturális jelenségek boncolgatásával, bírálatával és értelmezésével. Így viszont a penzum olyasmire kényszerít, amit önmagam szorgalmára és időkorlátaira hagyatkozva talán sohasem kapnék meg. A heti néhány flekk állandó stimuláció, nem hagyja eltunyulni a megszerzett stílust és íráskészséget, hanem folyamatosan új utakra ösztökél, friss ismeretekkel gyarapít és tudásvágyat ébreszt. S bátran mondhatom, mindenfajta hazug patetikus gesztus nélkül, hogy e szellemi tőkével birtokomban sokkal gazdagabbnak érzem magam azoknál, akik az újságírást foglalkozásként űzik, és néhány tudósítás fejében havi apanázst kapnak érte.