8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás. A szerelem az utóbbi intervallumban köszönt ránk legtöbbször, talán egyszerűen azért, mert ekkor van időnk rá. A kulturált vagy kevésbé kulturált szórakozás álarcába bújtatott hódítás formái ősi módszerek, melyek mai alakjukban sem kevésbé eredményesek, mint a történelem egyéb korszakaiban.

Itt van mindjárt a zene, melynek hatása a szívre igen nagy. Nem véletlen, hogy Marcus Aurelius óva inti a józan életűeket ettől a művészeti ágtól. Ő azt tanácsolja, hogy lelkünk nyugalmát ne hagyjuk a zene által felborzolni. Szerinte könnyedén hatástalaníthatjuk a zene érzékeinkre és érzelmeinkre gyakorolt erejét a következő, kissé macerás, módszerrel. Ha muzsikát hallunk, álljunk meg minden hang után egy pillanatra, és gondoljuk végig: „Ez? Ez a kis hangocska van rám ilyen nagy hatással?”, aztán jöhet a következő hang, és újra kérdés: „Ez?”, aztán egy újabb hang, majd a kérdés, és így tovább. De mi sem bizonyítja jobban a zene alkalmasságát a kerítő szerepére, mint éppen a nagy sztoikus figyelmeztetése. A muzsika szívre tett alattomos hatását ősidők óta használjuk kiszemeltünk hangulatba hozására. Egy közösen hallgatott koncert némi borozgatással fűszerezve tuti randimódszer, ezt fokozni már csak az otthoni zenehallgatással lehet. Persze óvatosan kell válogatni. A célegyenesben semmiképpen ne bízzunk semmit a véletlenre, és a winamp „shuffle” gombját felejtsük el. Romantikus éjszakáim egyikét a Bohemian Rapsody japán nyelvű változatának váratlanul felhangzó első taktusai fullasztották gyógyíthatatlan röhögőgörcsbe.

Aztán, ha a bölcsek tanácsainak nyomán haladunk tovább, Augustinus juthat eszünkbe, aki a kicsapongás módozatait jól ismerte, s megtérése után óva intette a nőket a színházművészet élvezetétől. Mert ugyebár a színpadon látott érzelmes történetek hatására átélt emóciókat a nő könnyen projektálja a mellette ülő férfira, s a csalóka érzelmek következtében inkább hajlik a bűnre. Szóval szerelmes darabra vagy szerelmes filmre vinni választottunkat szintén a kultúra álarcába bújtatott erőszaktétel. Nyugodtan éljünk vele tehát! A nézőtéren ráadásul sötét is van, ami a libertinusabb szellemű fiatalokat fura dolgokra ragadtatják. Korábban mozipénztárosi élménybeszámolómban röviden taglaltam már a „mindegy, mire adsz jegyet, csak hátra add, és sötét legyen” problematikáját.

A kapcsolatok nagyrésze azonban kevésbé fennkölt terepen, diszkókban, bulikban és kocsmákban kezdődik. Ezeken a helyeken egyértelműen az alkoholé és a táncé a főszerep, s vége sincs azon bölcsek sorának, akik ezektől a mételyektől óvnak bennünket – hiába. A szerelem legtöbbször az én életembe is olyanformán jött, hogy ültem, mondjuk, egy távoli város Zöld Takony nevű ivójában hajnali hatkor, és fogadásból elindultam stoppal a Balatonra. Három nap múlva tértem vissza, és három évig voltam együtt azzal, aki elkísért.

A szerelem a legtöbb mai fiatal életébe részegen köszönt be, fáradtan, röhögve - néha talán túl könnyedén is. Tapasztalataim alapján az elkent szemfestékbe, a kanyargó járásba meg az akadozó bazmegekbe valahogy könnyebben szeretnek bele, mint a gonddal kiválogatott ruházmányba és az intelligens szövegelésbe. Szerelmek sora születik nagy társaságok, kocsmafüst, keresztül-kasul ivott éjszakák következményeként, s hogy őszinte legyek, a „hazakísérlek”-et még én se hallottam soha máshogy ejtve, csak „hazagízsérleg”-nek. A tánccal kapcsolatban nyilván mindenki ismeri a mondást, mely a vágyak függőleges és vízszintes kiterjedéseit taglalja. A táncos mulatságok primér báját legjobban egy mai magyar punkzenekar prozódiailag kifogásolható rímpárja foglalja össze: „Jön-e velem, nagysád, simit járni, nem bánja meg, / kell valaki, akivel eleshetek.”

Igazinak nevezett ismerkedésbe egészen a közelmúltig nem keveredtem. Nem emlékszem, hogy korábban történt volna olyan, hogy egy majdnem ismeretlen, ámde szimpatikus fiatalember józanul randevúra hívott volna. Vérbeli randin, most, szinte felnőtt fejjel voltam először, és nem mondanám, hogy sikeres volt. A problémát tulajdonképpen az életmódbeli különbségek jelentették, melyek a szórakozási szokásokban csúcsodnak ki: neki a csönd, nekem meg a zaj. Mikor beléptünk a találka helyszínéül általam javasolt helyre, azonnal világos lett, hogy elhibáztam. Jó benyomást akartam kelteni, de már tudom, hogy olyan helyre kellett volna menni, ahol a csapos nem szólít a nevemen, és nem az az első kérdése, hogy „Soproni, ugye?” Míg ő megivott egy szénsavmentes ásványvizet, és azon gondolkodott, hogy ’97-ben vagy ’95-ben volt-e részeg utoljára, én bedobtam három sört, és sajnos, meg sem látszott rajtam. Na, majd „kapuzárási” előtt jobban ügyelek a részletekre, neki pedig több szerencsét kívánok a továbbiakhoz.

A zene, a színház, a mozi, a bulik hatásai hátráltatni képesek józan énünk munkálkodását, és felszabadítják hüllő agyunkat az értelem elnyomása alól. Dehát szórakozni többek között éppen azért járunk, hogy kikapcsolódjunk, és átadjuk magunkat akár talmi dolgoknak is – végre nem mérlegelve aprólékosan a következményeket. És egyáltalán nem baj, ha Marcus Aurelius nem jut eszünkbe minden boldognak szánt pillanatban.