Mindenhol ott vannak. Hangoskodnak, hánynak, szemetelnek, megkeserítik az életünket. Látjuk őket sötétedés után az utcákon, halljuk őket a szomszéd lakásban rajcsúrozni, bandáznak a plázákban, a játéktermekben, ellepik a billiárd- és csocsóasztalokat, mindenfelé ülnek, állnak és heverésznek. Igen, igen, már kitalálták: ezek a mai fiatalok…

Bezzeg a mi időnkben! – ez a bizonyos kort elérő felnőtt nemzedék legendás felsóhajtása, ami mindig aktuális, hiszen mindig van lázadó ifjúság, hogy semmibe vegye az idősebb generációk több évtizedes pályafutása során felhalmozódott tabuit és háklijait. De vajon tényleg annyira mások ezek a mai tinédzserek, mint mi voltunk annak idején? A világ romlik vagy csak az emlékezőtehetségünk?

Már harmincegynehány évesen is nehéz visszaemlékezni, milyen volt az ember másfél évtizeddel korábban, de uccu neki, tegyünk egy próbát! Szóval hogyan szórakoztunk mi, amikor még tiniéveinket tapostuk? A miénk még tényleg az ártatlanság kora volt?

Ahogy emlékszem, akkor még sokkal többet jártunk például moziba. Egyrészt volt hova, másrészt a jegyárak sem érték még el azt a színvonalat, amivel ma vagyunk kénytelenek szembesülni. (Megjegyzem, mivel nagymamám mozipénztárosként ment nyugdíjba, így sokáig ingyen járhattam moziba – láttam is minden filmet, ha jó volt, ha rossz. Az ingyenmozi is hiányzik, de az még jobban fáj, hogy ma sokszor még el se jutnak a jó filmek Veszprémbe, hogy legalább sajnáljam, hogy nem nézem meg azokat.)

Jártunk persze kultúrrendezvényekre is, de azért csak módjával. Annak máig örülök, hogy Petri Györggyel találkozhattam a valamikori Art Caféban, de azt azért nem állítanám, hogy afféle tinédzser kultúrhéroszként tengettük volna a napjainkat. Koncert persze volt dögivel: Batu Carmen, Kispál, PUF, Európa Kiadó, Paul Simon, LGT, KFT (CIA, FBI, LSD…) meg Sziget, VOLT fesztivál – valahogy a könnyű műfaj jobban ment akkoriban…

Nohát, lassan kezdünk a lényeghez érkezni. Hogy jártunk-e kocsmába? Nos, igen, emlékeim szerint egyszer-kétszer, talán, esetleg tévedésből néhányszor… Brahi volt a mi időnkben a cigi meg az alkohol, hogy csak a drogok legális válfajait említsem? Rémlik, hogy hallottam ilyesmit rebesgetni, bár magam soha nem szembesültem személyesen a problémával. Beszéltünk mi csúnyán, neadjisten szlengül, hogy szüleinket az őrületbe kergessük érthetetlen gagyogásunkkal? Szinte soha. Néha talán mondtuk, hogy HVCS meg IHB, mata, baró, miegymás, de nem úgy gondoltuk, ahogy.

Osztálykiránduláson gyakorlatilag nem fogyasztottunk alkoholt, és nem próbálkoztunk nemi identitásunk esetlen definiálásával (aki mégis, az feltétlenül védekezett legalább háromféle módon). Mi este tízkor mindig rendesen otthon voltunk, nehogy szüleink halálra aggódják magukat. Soha nem énekeltük hajnal felé a hazaúton, hogy „Ha jó a kedved, feküdj az útra!”, majd nem rángattuk kétségbeesetten nálunk is módosultabb tudatállapotban lévő barátainkat, akik gyakorlati síkon is érvényesítették a jókedvű induló üzenetét. Tiszteltük apánkat, anyánkat, Isten nevét hiába szánkra nem vettük, nem kívántuk felebarátaink asszonyát, sem egyéb jószágát, és mindig nagyon csöndben voltunk, még a legnagyobb buli fergetegében is…

Remélem, önök is hasonlóképpen emlékeznek, kedves olvasók, saját fiatalságukra! Mindez azt bizonyítja ugyanis, hogy jogosan rójuk meg a fiatalabb, elfajzott nemzedékeket, melyek bűnös módon letértek nyomdokainkról, és erkölcsi felsőbbrendűségünk jogos piedesztáljáról szemlélhetjük nyomorult „szórakozási kísérleteiket”. Lezárásként, mintegy utó-mottóul álljon itt egy ismeretlen utcai filozófus üzenete (gy.k. graffiti) – némileg illeszkedik a témához, főleg, ha múlt időbe tesszük, meg nekem is nagyon tetszik (már 15 éve is tetszett, bár akkor sem értettem pontosan, mit jelent): „Mi vagyunk a fiatalok, akiktől a szüleink féltenek bennünket…”