A szabadság olyan, mint az egészség, Értékét igazán akkor fogjuk fel, ha hiányzik akár egy picinyke darabja is, amíg megvan, nem is tudjuk, mennyire fontos, nem is foglalkozunk vele. Ez a helyzet az ünnepeinkkel is. Lassan már azt sem tudjuk, mit ünneplünk, ha tudjuk is, nem érezzük az értékét. Mert természetes. Ma, itt az. De nem volt ez mindig így.

Az iskolai ünnepekből kiszakadva – hiszen ez az az időszak, amikor a „mit ünneplünk” megértetése zajlik az állampolgárral – a felnőtt magyar önállóan kell hogy eldöntse, miként áll az ünnephez. Megpróbálja-e átérezni, és ha igen, hogyan teszi ezt. Minden kamasz fiú szeretne márciusi ifjú lenni, ezért van az, hogy a ’48-as nótákat még az is szereti, aki utál mulatni. De mi lesz, ha elmúlik az ifjonti hév, és szép lassan legyőzi a megfontolt racionalizmus az ábrándos érzelmeket?

Nekem csak gyerekként van élményem a szabadság hiányáról, felnőtté válásom már a szabadság kiteljesedése idején történt meg, így mások elbeszéléseiből kellett merítenem. Azt már iskolásként is fogtam, hogy a „tavaszi forradalmi napok” célja – egy kis nőnappal vegyítve – az, hogy március 8., 21. és április 4. között eldugják, tompítsák 15. értékét. Majd okosodtam. Például középiskolai magyar tanárom történetéből, miszerint a pécsi egyetemisták (is) 1986. március 15-én külön vonattal mentek Pestre ünnepelni, és ez végül a karhatalommal reménytelenül vívott hírhedt lánchídi csatába torkollott. De ide tartozik az is, amikor öregapám ’56-ban a közhangulatot érezve októberben tűzött ki kokárdát (lásd: Az én 56-om).

Lehet, hogy a köztársasági elnök is tanulni megy Erdélybe, hogy olyan közegben töltse március 15-ét, ahol még valóban ünneplik. Ugyanis az erdélyi magyarok körében még nem teljes a szabadság. Kaphat is impulzust ott minden hazánkfia! Székely barátom képei a tavalyi lövétei ünnepről (lsd. kopf melletti kép) igencsak árulkodóak. Abban a faluban nem állandóan politikusok mondanak beszédet, hanem az, akire a közösség felnéz. Ez lehet a polgármester, a plébános, a tanító, vagy egyszerűen az ácsmester. Az ünnep a szemekben látszódik a legjobban.

Magyarországon amit a diktatúra nem tudott megsemmisíteni, azt könnyedén elvégezte a fene nagy szabadság. A mai 20 éveseknek még közvetettebb információi vannak a szabadság hiányáról, mint nekem, még nehezebben érezhetik át annak értékét, ezáltal ünnepelni sem tudnak. Érdeklődés hiányában elmarad.

Az ünnep a szabadnap szintjére zuhant, megtelnek a vidéki panziók, kirándul a magyar, lemegy a telekre, megkezdi a metszést, és pihenésképpen „menő” amerikai filmeket néz a kereskedelmi tévében. Pihen.

De nem a Pilvax kávéházban…