Faludy György több mint 40 évig nem publikálhatott Magyarországon, így legutolsó hazaköltözése után (1988) viharos gyorsasággal jelentek meg művei nagyrészt hiánypótló céllal, hiszen a nagyvilágban (illetve itthon szamizdat formában) napvilágot látott könyveket nálunk is illett végre kiadni. A hiánypótló kiadványok egyik sajátos darabja a Karoton.

A Karoton valóban sajátos történettel bír, hiszen az 1966-os londoni angol kiadás magyar nyelvű alapregénye elveszett, így a művet angolról kellett újra magyarra fordítani. Érdekesség, hogy nem az író tette ezt meg, hanem Szűcs Noémi Imola, akinek szövegét Orbán János Dénes dolgozta át – és végül természetesen Faludy hagyta jóvá. E tény ismeretében felmerül a kérdés: mennyire jön át Faludy gördülékeny, könnyed és mégis szikáran megkomponált elbeszélői stílusa a művön. Nos, a fordítók jó munkát végeztek: a Karoton tényleg olyan, mintha „Faludy írta volna.”

Kérdésekkel teli kíváncsisággal álltam neki Faludy Karotonjának, mert az önéletrajzi magra épülő próza (a Pokol-trilógia, Jegyzetek az esőerdőből), a publicisztika (Jegyzetek a kor margójára, A forradalom emlékezete), a líra (Villon balladái, Börtönversek, Viharos évszázad), a műfordítások (Európai gyöngyszemek, Faludy tárlata sorozat, Test és lélek) után először került kezembe Faludy regény, amely ráadásul valami történelmi regény-félének tűnik, hiszen Constantinus idejében játszódik Alexandriában. A mű elolvasása után a kérdések megválaszolódtak, a kíváncsiság kielégült.

A Karoton természetesen nem történelmi regény, sokkal inkább egyfajta életfilozófia sajátos tükröződése – mondhatni etikai, erkölcsi parabola. Persze Faludy aprólékosan kibontja a történelmi szálat, miszerint lassan vége a keresztényüldözéseknek, hatalomra kerül Constantinus császár, aki államvallássá teszi a kereszténységet, így az üldözések alatt is egymást maró keresztény felekezetek most nagy külső ellenség nélkül végre szabadon gyötörhetik egymást, a nicaeai zsinaton (325) például egymásnak eshet Arius (az ariánusok vezetője) és Athanasius (a trinitarius képviselője) – de nem ez a fontos. Sokkal inkább az, hogy miként alakul a regény „főszereplőjének”, Karotonnak, a fiatal, vagyonos alexandriai úrfinak a sorsa, aki még az üldözések alatt tér keresztény hitre.

A Faludy életmű olvasásakor sajnos gyakori élményünk lehet, hogy egyes témák, anekdoták, gondolatok újra és újra feltünedeznek más-más művekben – ez többnyire zavaró, de néha sajátos értékkel bír. A Karoton esetében két ilyen motívummal találkoztam. Az első maga a főszereplő, Karoton. A Pokol tornácán című művében Faludy maga fejti meg a főszereplő alakját, ugyanis Karotont régi ismerőséről, Havas Bandiról formázta, aki hithű kommunistaként emigrációba kényszerült, majd reményekkel és világmegváltó eszmékkel érkezett haza 1945 után, hogy aztán az ÁVH börtönében végezze (úgy, hogy kínzása közben Sztálin és Rákosi elvtársat éltesse). Havas Bandi hajaszíne pedig vörös volt, mint a sárgarépa – vö. Karoton. A mű tehát Karoton sorsát követi végig a tinédzser korszaktól egészen tragikus és megrázó haláláig, s azt vizsgálja, miként falja fel és semmisíti meg az eszme az embert.

A regény lineárisan halad előre, mondhatni, egy szálon fut a cselekmény, azonban a mű vége felé hirtelen megváltozik a szerkezet, ugyanis az író a narrációt – egy fejezet erejéig – Alexiasnak, a fiatal és „eretnek” költőnek adja át. Alexias ellentéte Karotonnak – a kereszténység helyett a római-görög kultúra és vallás szerelmese, az aszkétizmus helyett az élet örömeinek él, az eszme szolgálata helyett az individuum mindenek fölöttiségét vallja. Mondhatni, epikureista jellem. A mű olvasásakor gyökeret vert bennem a gondolat, miszerint Alexias Faludy alteregója, és az életmű újabb darabjának megismerésekor a felvetésem bebizonyosodott. A Karotonban Alexias egy bő oldalon vallja meg világnézetét, és e prózai szövegnek szinte pontos mását olvashatjuk A forradalom emlékezete című könyvben verses formában, Monológ életre-halálra címmel.

A mű tehát két világnézet összecsapásáról szól (kora-kereszténység és római-görög kultúra), és emellett az örök emberi értékek boncolgatásáról – ahogy Faludy minden művében tapasztalhatjuk. Szerencsés körülmény, hogy a megformáltság egy szintre helyeződik a tartalommal – így igazi esztétikai és szellemi élményt nyújt a könyv. Természetesen nem mindenkinek. Faludy nagyon könnyen befogadható, de éppoly riasztó is lehet. Itt most nem egyik ismerősöm megjegyzésére gondolok („Faludy? A liberális zsidó biszex?”), hanem arra, hogy Faludy világnézete egyre inkább idegen korunktól. Az elhunyt költő-író megszállottan imádta az ókori kultúrát (talán ő volt a régi lateiner műveltségű magyar írók utolsó mohikánja) és a reneszánszt, és nem titkoltan Epikurosz filozófiáját vallotta. E tények pedig visszatükröződnek műveiben.

Költészete – kapcsolódva az ókori és reneszánsz hagyományokhoz – a megformáltság művészete, aprólékosan el tudott bíbelődni egy-egy petrarcai szonettel, egy-egy szapphói-strófával stb., ami teljesen idegen korunk kultúrájától. Ahogy fordítói munkássága is nagyrészt bizonyítja, Faludy a „múltban élt”, de ezt tükrözik önéletrajzi írásai is. Ez azonban nem hitvány magatartás, hanem korrektül megfogalmazott, markánsan felépített személyes világkép, amely abból fakad, hogy Faludy a XX. századot barbár korszaknak tekintette, ahol az értékek negligálódnak. A Karoton pedig épp ezt a gondolatot fejti ki – egy teljesen más közegbe helyezve.

Faludynak halála óta nagy „reneszánsza” van. A kérdés, mikor lesz erkölcsi és világfelfogásának, értékrendjének „reneszánsza” – bár a válasz is adott. Korunk nem róla és az ő értékeiről szól, nekünk lassan a poszt utáni posztmodern kell. (Csak halkan jegyzem meg, volt egy Babitsunk, aki ez vallotta neoklasszicistaként 1927-ben: „Kertem, ódd/ a magvat ami megmaradt kincses tavaly/ füvéből és barbár szelekkel ne törődj!” )