Kevés olyan professzor van az országban, aki amellett, hogy a szakma elismerését bírja, még az egyszerű laikusok körében is népszerű. Kun Miklós ilyen. Egy olyan tudós, aki az egyedi környezetéből fakadó hátrányokat történészként az előnyére tudta fordítani. Nem is akárhogy.

Az érseki főiskola dísztermében a Beszélgetés barátainkkal sorozat 34. vendégét – a történettudományok doktorát, számos megkerülhetetlen szakkönyv szerzőjét – több mint 200 (igen, nem elírás: több mint kétszáz) hallgató várta múlt hét szerdán, minden korosztályból. Ennél jobban nem is tudtam volna alátámasztani a kopfban foglalt első mondat valóságtartalmát.

A szinte befogadhatatlan mennyiségű tudás lenyűgözi az embert, és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy élőben vagy a tévé előtt ücsörög az, aki csak egy kicsit is érdeklődik a XX. század iránt. Igazán lebilincselő, de korántsem tudatosan felépített előadásról van szó. Gyakran csapong, improvizál, kalandozik a professzor úr, ami hátrány abból a szempontból, hogy nehezen marad meg bennünk a hallott anyag. Ugyanakkor mindez egyben előny is, hiszen a folyamatos anekdotázás, a szereplőkről adott plusz komplett személyiségelemzések mind-mind színezik a történelmei folyamatokat. És pont ezért szeretjük.

Különben honnan tudhatnánk meg, hogy Mikojan és Szuszlov Veszprém mellett szállt le október 24-én? Hogy milyen jegyzeteket készített egy 1956. október 21-én – kulturális céllal – hazánkba küldött szovjet történészprofesszor, aki folyamatosan járta Budapestet és mindenkivel beszélgetett? Hogy milyen magyar szleng szóval jellemezte visszaemlékezésében Szuszlov a Moszkvába érkező Kádárt az öltözete alapján? Hogy Brezsnyev miért nem engedte soha leíratni magáról, hogy ő kísérgette Kádárt a november eleji moszkvai napokon? Hogy miért KGB parancsnokok irányították az intervenciót? Egyáltalán miért ezek az ürgék voltak itt? Hogy milyen nemzetiségű volt a Kádárt februárig őrző/felügyelő két katona? Vajon mit nyertek a lengyelek és mit buktak az egyiptomiak ’56-tal? Et cetera, et cetera, et cetera.

A választ nem egyszerűen 40 év kutatómunkájának ténye adja meg, hanem annak a jellege. Sokan beszélnek anyanyelvi szinten oroszul, jó páran eljutottak moszkvai könyvtárakba, de soha senkinek nem volt alkalma és kitartása az oral historyt, a szóbeli történelmet olyan magas szinten űzni a volt szovjet politikai elit körében, mint Dr. Kun Miklósnak!

Pedig a titok egyszerű: „95 éves korában megmutatta nekem ez a KGB tábornok azokat a kedélyes hangvételű leveleket, amelyeket Kádár írt”, vagy „Mikojan Amerikában élő fia, akit a barátomnak tudhatok, erről úgy nyilatkozott…” vagy „Amikor november 4. után Kádár mellé beosztott – és mellette/vele lakó – szovjet tiszttel volt alkalmam interjút készíteni azokról az időkről”. Az ilyen és az ehhez hasonló mondatkezdések tömkelege (!) teszi egyedi – ugyanakkor nagyon is hiteles – élménnyé Kun Miklós előadásait.

Más már nem maradt nekünk, csak szurkolni azért, hogy azt a mérhetetlen tudást, amit fölhalmozott (és még ma is halmoz) sikerüljön formába öntenie. Így akkor is élvezhetjük, ha éppen nem Veszprémben jár…