Csakazértis provokatív a cím, ugyanis ha kedvenc csapatunk (sportágtól függetlenül) fájdalmas búcsút vesz egy nemes sorozattól, a globális pesszimizmus, elégedetlenkedés, töménytelen feltételezgetés és szitkozódás vesz erőt az egyszeri magyar emberen. És mindeközben eszébe sem jut, hogy milyen pozitív élményekkel teli úton jutottak el idáig a Lieblingek.

A BL negyeddöntő visszavágóján a német bajnok sokkal jobb teljesítményt nyújtott a Veszprémben mutatottnál, míg nálunk több kulcsembernél egyszerre jelentkezett a hullámvölgy. Emberek vagyunk, és ezért nem is lehet szemrehányást tenni. Látni, beismerni és javítani kell a hibákat, de nem szabad emiatt fejest ugrani a Sédbe a viaduktról (persze ez utóbbi az egyszerűbb).

Igen. Lehetett volna jobb is. Ha (– na tessék, már én is feltételezgetek –) továbbjutunk, egy kis szerencsével megkapjuk a Gummersbachot, míg a másik oldalon elintézik egymást a maradék németek és spanyolok, a döntőben meg ugye minden megtörténhet. Ki tudja, mikor lesz még egyszer ilyen lehetőségünk? Na ez az, amit sürgősen be kell fejezni. Mert ugye mi lett volna, ha Árpádék nem állnak meg e Kárpát-medencében, vagy éppen egy kis kalandozás után visszatáncolnak Etelközbe?

Akkor ugye nem beszélgetnénk a meccs után arról, hogy az -l és a -z ugyanolyan nomenális verbumképző (ebédelni – ebédezni, vacsorálni – vacsorázni), és mindkettő használata helyes. Éppen úgy, mint a variált alanyi-tárgyas ragozás (eszek-eszem) vagy egyes –ikes igék gyakorlata (a labda pattan vagy pattanik?), mindez pusztán nyelvjárási (vagy szociolektusi) sajátosság.

Hogy kerül a nyelvészeti fejtegetés a cikkbe? Nagyon egyszerű, ugyanis ez is a meccs része. Az elfogyasztott ételek, italok, az egyívású ismeretlenek közössége, a baráti beszélgetések/viták, eleve a máshoz nem hasonlítható izgalmi állapot (a transzról lásd itt, előző tace ) ugyanúgy élményt adnak, mint a mérkőzés maga!

Mert így még a vereséget is könnyebb elviselni…