Egy hónappal ezelőtt tudtam meg a főnökömtől, hogy a Kiel elleni hazai derbi (Bajnokok Ligája, négy közé jutás) időpontjára esik egy kétnapos munkaértekezletünk a céggel. Még tettem egy elkeseredett kísérletet, hogy legalább a szombati befejezést előrehozzuk, sikertelenül. Eldőlt: jegyemmel párom 11 éves unokaöccse jut be, és szenvedi el ezzel az első nagymeccs sokkját, én pedig hazafelé, valahol az Alföldön nézem meg a derbit.

Személyiségem egy eddig rejtett darabját voltam kényszerű kollégáim előtt is felvillantani, ugyanis az ilyenkor (hazai nagymeccsek előtt) szokásos, mintegy 8–10 órán át tartó transzállapotban figyelhettek meg. Ez a következőket jelenti: a velem történő kommunikáció folyamatosan nehezül, egyre többször nézek merengő tekintettel révületszerűen egy-egy távoli pontra, jár a lábam, emelkedik a vérnyomásom és a pulzusom, tisztán láthatóan valami komoly energia feszít belülről, amit úgy vezetek le, hogy karkörzéseket végzek, előrehaladott állapotban pedig ugrálok (csak úgy). Na, most tessék ezt elképzelni az éves tervek kivitelezésére összehozott munkaértekezleten, ahol a különböző projektek megvalósíthatóságán és menetén kellett (volna) interaktívan ötletelni! Először mosolyogva fogadták a kollégák, de a végén már irigyeltek.

Majd jött a hír, hogy az egyik előadó megbetegedett és így hamarabb végzünk délután, lehetővé téve, hogy akár a meccs kezdetére is hazaérjek. Néhány pillanatig még fölmerült bennem, hogy megpróbálok bejutni (hátha van még dupla áron feketén állóhelyes jegy), de végül ezt elvetettem. Annyira rákészültem erre az egyedi pillanatra (ugyanis ez az elmúlt 17 évben talán csak egyszer fordult elő), hogy már nem akartam módosítani. Hazafelé telefonálással fogtam vissza magam a gyorshajtástól, megnyugtattam a párom, hogy nem lesz semmi baj Petikével és másfél órával a kezdés előtt biztosan lesz olyan helyük, ahol a gyerek is lát, egyeztettem a haverokkal a meccs utáni menetrendről, és végül helyett foglaltattam a törzshelyünkön.

A kezdésre értem a kocsmába, ahol egyedül – illetve a pincérlány alkalmi társaságában – nyugodtan tudtam sállal a nyakamban fel-alá rohangálni, ugrálni, kiabálni a meccs nézése – és két és fél liter kisfröccs elfogyasztása – közben. Vége lett, folyamatosan érkeztek a csarnokból a barátok és azok az ismeretlen ismerősök, akiknek a szemében ugyanúgy ott volt a transz jele, mint nálam. Egyik asztaltól a másikig járkáltam, beszélgettem, de már nem tudom pontosan miről (ez mindig így van ilyenkor), ugyanis ez a furcsa állapot még általában két órát tart. Aztán a szurkolók hívására megérkezett a hónap elején Németországba igazoló Buday Dani, majd az a Dejan Perics, akiért 30 celjei szurkoló érkezett Veszprémbe.

Ekkor azonban már a feszültség oldásaként fogyasztott alkohol is elkezdett hatni és lassan átvette a transz helyét a részegség. Megkerestem, melyik asztalon hagytam az egy órája kirendelt dödölémet, rendeltem egy taxit, hogy még véletlenül se tudjanak a cimborák marasztalni, és elindultam haza.

Reggel pedig boldogsággal vegyített lelkiismeret-furdalással (vajon miről is beszélgettem pillanatokra fölvillanó arcokkal?) hallgattam asszonykám lecseszését a piszkos cipő, a hipófoltos nadrág és a kései érkezés miatt.

De ugye nem kérdés, hogy megérte?