Vajon tényleg a mi postásgyilkosunk került rendőrkézre? A nyomozásról napról napra újabb hírek robbannak a médiában, de annyi bizonyos, hogy a múlt hétvégén elfogott bűnözőket többnyire a móri mészárlással hozzák kapcsolatba. Mindeközben az egész ügyet a maximális zűrzavar jellemzi.

Milyen egyszerű volt régen: ha valaki gyilkolt, lefülelték, elítélték és rács mögé dugták. Most viszont a rendőri profizmus és a krimináltechnikai felszerelések egész offenzívája sem mindig elégséges ahhoz, hogy a gyilkost elfogják és rábizonyítsák a bűntettet. Ha mégis, akkor utólag kiderül: az ügyben ártatlan. Így járt „szegény” Kaiser Ede, akiről most majdnem több szó esik a médiában, mint az igazi tettesekről.

2003 nyarán rablótámadás áldozata lett egy postás a Cholnoky lakótelepen, ám az elkövető kiléte legalább olyan félelmetes homályban maradt, mint a móri vérengzés felderíthetetlen háttere. Minél több idő telt el, annál kevésbé számíthattunk arra, hogy a gyilkos kézre kerül. Az évek során az ügyről egyre kevesebbet beszéltek, néha persze szóba hozták, aztán ismét feledésbe merült. Mindeközben az ismeretlen gyilkos városunk meghitt démonává vált, aki fantomrajzával nap mint nap sokkolt minket a postahivatalokban, élelmiszer-áruházakban és villanyoszlopokon, akár valami ördögi kreatúra, egy szukkubusz (vö. inkubusz), amely ártatlan szűzleányok mellkasára telepszik éjszaka, hogy elragadja őket a gyehennára. A találgatások úgy szóltak, a tettes valószínűleg rejtőzködő, kétéltű, pszichopatikus vonásokkal terhelt hétköznapi személy, így hát mindenkinek megfordult a fejében, hogy a férfi talán épp a szomszédja. Aztán nemrégiben a móri és a veszprémi ügyet a rendőrség összecsomózta, így most akadt két alaposan gyanúsítható emberünk, akik a nyomozók szerint bizonyosan részt vettek a rendhagyó bankrablásban. Egyikük azonban azt vallotta, hogy nem lövöldözött az akció közben és a veszprémi postás meggyilkolását is tagadja. Két eset lehetséges: az igazi gyilkos vagy hahotázik otthonában a hírek láttán, vagy ügyvédje segítségével különféle verbális trükköket alkalmaz bent az börtönben. Inkább az utóbbi változat valószínűbb: tehát a két nyakon csípett delikvens hajtotta végre a móri vérengzést, egyikük pedig a Cholnoky lépcsőházban is ölt hidegvérrel, mely verziót a megtalált fegyverek is alátámasztani látszanak. Az már más kérdés, hány nap, hónap, vagy év telik el majd, míg fény derül a teljes igazságra. Hiszen a bírósági, ügyvédi és jogi bűvészkedés az utóbbi húsz évben jóval nagyobb szakmai fejlődésen ment keresztül, mint a mindenható kriminalisztika.

Tudható, e bűntett minden részlete Columbo hadnagy jóvoltából másfél óra alatt kiderülne. Egyes filmesztéták szerint a ballonkabátos zsaru Dosztojevszkij halhatatlan figurájának, Porfirij nyomozónak posztmodern alakmása. Hiszen ő is mindvégig tudja, ki a tettes, és kellemetlenkedő faggatásaival, a bűntudatra, emberi hibákra apelláló furfangos kérdéseivel ered gyanúsítottja nyomába, aki viszont saját tévedhetetlen intelligenciájában és a tökéletes bűntény illúziójában bízva e kérdéserdőben eltéved, a sakkjátszmára emlékeztető dialógusok összezavarják, következetlenné teszik, lelki egyensúlya megbillen, s végül elárulja önmagát. Nem kell ide semmiféle kriminalisztika, csupán detektívünk logikája és pszichologizmusa. Ha az üvegszemű hekus létezne, már rég tudnánk, mi történt azon a májusi napon Móron vagy azon a júniusin Veszprémben. De sajnos már késő, mert a nagy mítoszok kora lejárt, a bűnlélektan romantikája – a hollywoodi kopólegendákkal és a velük egyenrangú kultikus gonosztevők szellemi párbajával egyetemben – egyszer s mindenkorra véget ért, helyébe pedig a huszonegyedik századi patologikus valóság lépett. A mi postásgyilkosunk sem lehet már filozopter Raszkolnyikov, de még ínyenc Hannibal Lecter sem, mert ő csak a közép-balkáni lakótelepek militáns elméjű lakója, aki pár forintért lepuffantja a levélkézbesítőt és halomra lövi a hitelügyintézőket. Hacsak nem Karinthy tudja helyesen, aki szerint mindig „minden másképpen van”.