Hát megmondom őszintén, önszántamból nem váltottam volna rájuk jegyet. Ugyanis már rég tisztázódott előttem, hogy újat nem, csak a régit tudják adni. Azt viszont profi szinten, így mégiscsak szerezett valamicske örömet a sajtójegy. Mert ugye nem játszottak mindig kőszínházban, városunkban is talán először léptek fel itt. Mert valamikor réges-régen…

Mert valamikor réges-régen játszottak ők a poros VMK színpadon, az öcsi kőfejtőben, no meg füstös és meghitt helyeken, ahova érdemes volt jegyet váltani. Mert azoknak az időknek a nézői még tudták, hogy mi a különbség a Holló Színház és a L’art pour L’art között, mert azoknak az időknek a nézői még együtt látták Gallát a csapattal. Azokban az időkben egy-egy előadás sok apró, de profi jelenetből épült fel, kevesebb volt az improvizációs blokk.

Aztán megkezdődött a kereskedelmivé válás, amikor már az ország apraja-nagyja megismerte Besenyőéket, Boborjánt, Naftalin Ernőt, a Bombanőt stb. Azóta pedig telt múlt az idő, és oly közkedveltek lettek, hogyha fellépnek, nem kell mást tennie se Laár Andrásnak se Dolák-Saly Róbertnek, mint felemelnie a kezét, és már röhög is az egész banda. És ezt természetesen ki is használják, pénteki előadásuk sem volt nagyon nagy meglepetés, nem szolgált újdonsággal, de amit adtak, annak minőségével majdnem meg voltam elégedve. Jóízű kis hakni volt ez a Hófehérke és a svéd törpe. Ne értsen félre a kedves Olvasó, nem kultursznob vagyok, hanem egy ős „lárpurláros”.

A pénteki előadás egészen egyszerű felépítéssel bírt. Adott volt egy frappáns cím, írtak hozzá egy nem túl bonyolult kezdőjelenetet, és a többit hozták „régről”. Itt volt Boborján, Naftalin Ernő, Besenyő Pistabácsi, Zigóta és Tompika, megspékelve pár rövid újszerű jelenettel. És természetesen nem maradhatott el a jól ismert diavetítés sem, ami az egyik legeltaláltabb része volt az estnek. (Az öregnéne őzikéje és a Zengő ABC esett áldozatul Dolák-Salynak.)

Hiányzott nekem a megszokott Pethő-szivatás. (Mondjuk nem is volt rá igazán alkalom, annyira keveset szerepelt.) Pethő Zsoltról ugyanis az a hír járja, hogy őt a legkönnyebb megnevettetni a színpadon, és erre kedves társai rendesen utaztak is. Pethőről még annyit, hogy bár nem annyira népszerű, mint Laár és Dolák-Saly, de van annyira jó, mint ők. (Szerintem a finálét adó rocker-jelenetben messze ő vitte a pálmát.) Szegény Szászi Móninak pedig nem sok dolga akadt a színpadon. A nézőknek viszont annál inkább. Két hölgyre is ráhozták a frászt a szerepeltetéssel, akik keményen állták a sarat és Dolák-Saly szívatását.

Természetesen nem hiányozhattak a play-backek sem. Zenei előtanulmányait a csapatnak nem kell ecsetelnem, nívós dallamokra agyament szöveget biggyesztettek. Elhúzta Besenyő István is a nótáját, kár, hogy már hallottam és kiröhögtem magam rajta. Nagypapa pedig Mick Jaggertől énekelte az „Erzsit”, és elkalauzolt minket „a zombibusz tetejére” is. Simon és Garfunkel is csuklott otthon.

Jóízűeket lehetett nevetni, de ha az ember már harmadszorra botlik bele ugyanabba a struktúrába, koncepcióba, akkor lehet, hogy negyedszerre nem fogja megváltani a „nem az olcsó” kategóriába sorolható belépőket. Másrészről viszont ember legyen a talpán, aki a „Hej mambó! Lecsúszik a bugyi meg a melltartó…” igen gyenge rímképlettel úgy meg tudja röhögtetni a Petőfi Színház teltházas nézőseregét, mint ők. Így ambivalens érzést vált ki megunt profizmusuk, de addig biztos lesz kíváncsiságom irántuk, amíg meg nem érzem rajtuk, hogy már ők is unják.