Még Intercityvel is gyakran elviselhetetlenül hosszúak a vonatozások. Szerencsére a MÁV gondoskodik a helyjegyet kifizető utasok szórakozásáról: az InterCity Magazinban izgalmas cikkek, úticél-ötletek, receptek, viccek, rejtvény várja az utasokat, olvasókat. Mindezt ingyen, amit manapság illik megbecsülni. Európai módon.

Na, de a belbecs! A 2006. évi téli számban meglepő cikkre bukkanhat az olvasó. Az „Etruszk – a titkok népe. Istenarcú magyar ősök” három oldalát egyszerűen nem tudtam hová tenni. Kocsis István után már itt is mindenféle feltételezéssel, jól hangzó rejtéllyel kell szembenézni? Vidéki művházban még oké, elmegy ez – illetve dehogy megy! – de egy országos terjesztésű magazinban miért?

Tulajdonképpen nem is értem, miért háborodom föl, lepődöm meg ezen. Nem kellene. Ha kicsit távolabbról, felülről látunk a dolgokra, már semmi meghökkentőt nem találok a dologban. Kapolcson boldogan tartanak előadást bajszos magyar emberek a magyar nyelv mindenható voltáról, az ősi világnyelvet minden gond nélkül azonosítva a mai magyar nyelvvel. Teltházas előadásokon magyaráznak szakmailag teljesen dilettánsok a magyar történelem titkos és titkolt, „búvópatakszerű”igazságairól. A kitalált középkor köteteit elkapkodták, a könyvtárakból folyamatosan kölcsönzik. Miért? Mi lehet ennek az oka?

Oké, a magyar történelem tele van frusztrációval, balsikerekkel és bukásokkal. Nem egy fáklyásmenet, mint – mondjuk – az amerikai, francia vagy szinte bármelyik nyugati országé. Sőt, tulajdonképpen 1526 óta csak szívunk. Nem kicsit, nagyon. De a lengyelek, írek, a balti államok, csehek mennyivel sikeresebbek? Oké, nekik nem volt Trianon. (Bár azért a lengyelek 1795-től jó száz évre eltűntek a térképről.) Amit máig sem dolgozott fel az ország. Talán ezért fordul boldog-boldogtalan a vélt vagy valós dicső múlt felé, lobogtat Árpád-sávot minden köztéri eseményen, még ha valójában fogalma sincs annak eredeti jelentéséről. Sőt, még mélyebbre ássa magát a magyar őstörténetbe: turulmadár, táltosok, Koppányvezér. De ennél még mindig lehet mélyebbre fúrni. Etruszkok, sumerok, japánok – bennük mind-mind a mi rokonainkat vélik fölfedezni.

A szomorú közelmúlt és jelen (?) miatt divatos a múlt dicsőségének felelevenítése. Nem újdonság ez persze, a romantika is részben erre épült a nemzetállamok kialakulását megelőzően. Na, de közben eltelt vagy kétszáz év! Mondhatni: keleten a helyzet változatlan. Vagy csak egyszerűen igény lenne a szenzációra? Miért nem vagyunk elégedettek a múltunkkal? Miért nem jó nekünk Árpád, Szent István, Nagy Lajos, a Hunyadiak? Miért kell nekünk etruszk múlt, sumer ősök, hun hódítók? Mi az, amivel ezek többek? Vagy csak megint kifelé játsszuk el a jó fiút, itthon meg hagyunk rohadni mindent? Az etruszkok a spájzban, rohad a vakolat, kutyaszarba lép az óvatlan sétáló, graffitis a fal, röpködnek a zöldségek a tavasz közeledtével. Nem kis hazánk-házunk táján kéne rendet rakni először, aztán reprezentálni kifelé?

Vagy az európai kultúrát annyira magunkénak érezzük, hogy okvetlenül azonosulnunk kell valamely letűnt, de dicső néppel? Így haladunk az európai kulturális fővárosság felé? És ez nem a pécsiek hibája…