Hannibal felvetett egy kérdést a színházak finanszírozásáról. A véleményem inkább post-hosszú, mint komment-rövid… Valóban komoly gondok vannak. A fővárosban és vidéken egyaránt.

Természetesen nagyobb port ver fel Budapest. Mert lehet, hogy Hiller István kiáll a színházak mellett – akkor, amikor indul az alelnöki posztért – és megígéri, hogy a minisztérium ebben az évben „forintra, fillérre ugyanannyit” ad majd, mint 2006-ban, de ez az összeg – az inflációnak köszönhetően – évről-évre csökken. Ugyanúgy, mint a fenntartók részéről folyósított pénz. Azt az óhaját, hogy a minisztériumhoz hasonlóan „fővárosnak is meg kell oldania” a színházak finanszírozását, meg egyenesen nevetségesnek tartom: hiszen a főváros – és minden fenntartó – pontosan ugyanazt teszi évek óta, amit a minisztérium: folyamatosan csökkenti a színházak támogatását.

Az első kérdés, amit meg kell, hogy fogalmazzunk, az ez: milyen színházi struktúrát akarunk?

Magyarország pillanatnyilag az egyik – színházi szempontból – legeurópaibb ország. Bármerre indulsz el bárhonnan, 150 km-en belül találsz egy színházat, ami aznap este játszik. Az egy főre eső színházlátogatók számában is világelsők vagyunk. Ezt a luxust az állam fizeti. De kérdem én: valóban luxus ez? Az átlagos magyar néző bérből és fizetésből él. A bérletrendszernek és az alacsony jegyáraknak köszönhetően még megengedheti magának, hogy családi színházlátogatással múlassa az időt. Még igen. Az irreálisan megadóztatott béréből – egyelőre – meg tudja venni a bérletet.

A színházak költségvetéséről tudni kell, hogy átlagosan a rendelkezésre álló összeg 10%-át fordíthatják magára az előadásra. Ez a 10% fedezi az előállítás költségeit, a művészek (rendező, tervezők, színészek) gázsiját… A 90% pedig elmegy az épület fenntartására és a járulékokra. Tehát egy 400 milliós költségvetésből csak 40 milliót költhet a színház nagyjából a repertoárjára… És ha ebben a fényben nézzük a politikusok által preferált befogadó-színházi rendszert, akkor már látjuk, mennyire lyukas ez az elképzelés: az épületeket úgy is fenn kéne tartani (pl. a Veszprémi Petőfi Színház épülete műemlék – Európa első vasbeton-konstrukciójú színháza!), ehhez hozzácsapjuk a társulatok utaztatási költségeit, szállásdíjait, béreit, és máris látjuk, hogy drágább, mint a fennálló rendszer…

Természetesen nem lehet a budapesti és a vidéki helyzetet összemosni. Budapesten 2 millió lakos él, minden színháznak van – vagy ha nincs, lehetne – saját profilja. Vidéken csalamádé-színházat kell csinálnunk: úgy gyerekdarabokat, mint zenéseket, vígjátékot vagy drámát. Egy társulat kell, hogy kiszolgálja a Győzikén szocializált kultúrbarmot, még romlatlan gyermeket, a sznobot, meg az egyetemi tanárt.

„Talán nem ártana megfontolni a finanszírozás meghatározásánál azt a szempontot is, hogy milyen feladatokat végeznek el az ugyanolyan finanszírozási struktúra szerint működő vidéki és budapesti színházak… A fővárosiak igenis megengedhetik maguknak, hogy egy bizonyos nézői rétegre specializálódjanak. Sőt azt is, hogy olyan előadásokat hozzanak létre, amellyel nyereséget termelhetnek. Szerintem hihetetlen igazságtalanság őket ugyanazon alapelv szerint támogatni, mint bennünket.” (Idézet Tasnádi Csaba, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház igazgatójának szájából.) Egyet tudok ezzel érteni! A Radnóti Színház ugyanannyi pénzből gazdálkodik körülbelül, mint mi. Ők 4 bemutatót tartanak belőle, mi 6 nagyszínházit és 5 játékszínit…

Tehát, hogy összefoglaljam: azt kell eldönteni, hogy a színházba járás elit és drága luxus legyen (minimum 7 ezer forintos jegyárakkal), vagy megfizethető válasz egy általános igényre? Ez a két út van. Csehország – ahol a Magyarországihoz hasonló színházi struktúra alakult ki a szocializmus alatt – már a ’90-es évek elején átalakította, „nyugatiasította” a rendszerét. Ma már bánják, hiszen az addig híres cseh színházi élet szinte eltűnt. Visszacsinálni meg még többe kerülne… A másik – szerintem követendő – út a mostani rendszer megtartása, kisebb átalakításokkal, fazonigazításokkal…

Nagy problémának látom, hogy politikusaink – minden oldalon – csak a hűbéreseiknek adják oda a színházakat, mintegy jutalmul a múltbéli, avagy a jövőbeni szolgálataikért. A szakmai ismeretek, a tapasztalat, a találékonyság, a kreativitás már régóta nem számít, csak a politikai hovatartozás. Ilyen helyzetben ne csodálkozzunk, ha rendre becsődölnek a színházak, buknak a bemutatók, hosszú, tömött sorban menekülnek a nézők. Hol amiatt, mert botrányos előadást láttak, hol meg amiatt, mert túlságosan is szakmaira sikeredett… Ma már bárki vezethet színházat, ha jól ütemben nyalt jó felé. A kinevező politikai elit (aki a fenntartó is egyben) pedig nem vállal felelőséget semmiért. Pedig kéne.

Még nagyobb problémának látom, hogy pocsék a rendezői állomány. Nem tudom, mi történt az egyetemen, ki tanít és mit, de hogy két lábbal rúgnám ki őket a világűrbe, az biztos. Ugyanez vonatkozik – sajnos – a színészképzésre is. Mint gombák szaporodnak az önjelölt iskolák, akik tandíj ellenében színésszé varázsolják a beszélni nem tudó, tehetségtelen tömegeket, akik jobb esetben lemerülvén az alternatívnak nevezett álomvilágba, megváltják estéről estére a világot – többnyire szintén közpénzen, amit ügyes pályázatokkal nyernek ügyetlen alapítványokból –, rosszabb esetben pedig a kőszínházak művészi színvonalát tapossák a földbe, igen nagy hatékonysággal.

Az is problémás, hogy a gazdasági vezetés legtöbbször alárendelt a művészeti vezetésnek. Meglátásom szerint mellérendelt kellene, hogy legyen. Így nem lehetne többet költeni, mint amennyi van, és a gazdasági vezetést felelőségre lehetne vonni hiány esetén…

Tehát, hogy összefoglaljam: Nem a struktúrával van itt baj, hanem a „szakemberekkel”, akik elérték két évtized alatt, hogy leépüljön a hajdanában méltán híres magyar színházi élet. Azokkal van baj, akik alkalmatlanok, hogy eldöntsék, kik alkalmasak egy intézmény vezetésére. Azokkal van baj, akik alkalmatlanként is vállalják ezt a feladatot. És amíg ez nem változik, addig teljesen feleslegesen vitatkozunk arról, hogy miként kellene finanszírozni a magyar teátrumokat… Így nem is lehet megállapítani, mit érdemes támogatni… Lehet, hogy ez is lenne a cél???

Mégis megjegyezném, hogy a mai magyar színházi struktúra vidéken fillérekbe kerül ahhoz képest, amit nyújt. Még így is, amikor – hogy finoman fogalmazzak – igen ingadozó a minőség…

Számomra a színházi munka: hivatás. De az, ami ma Magyarországon történik a szerelmemmel, a szakmámmal az: szívatás.


Forrás: gasztronauta.blogter.hu