A Presszóban törzsasztal-nap van. Évek óta ezen a napon ugyanaz a társaság – van közöttük tanár, újságíró, hirdetésszervező, múzeumi dolgozó, levéltáros – találkozik, hogy megbeszélje az élet nagy dolgait poharazgatás közben. A mostani találkozó fő témája a Petőfi Színház utolsó bemutatója, a Baleset. A vitatkozók nem tudják eldönteni, hogy az előadás csak egy blöff, vagy az utóbbi idők egyik legjelentősebb színpadi kísérlete.

– Ne úgy tekintsetek Egressy Zoltán (szerző) darabjára, mint egy hagyományos színházi estre. Gyakorlatilag ez egy „múvi”. Egy érzéshalmaz, amivel szállni kell, fel kell kapni a hangulatát, repülni kell vele. Ha hagyod magad, akkor baromi nagy élményben lesz részed.

– Ha „muvi”, akkor Jákob lajtorjára, mert az ugyanerről szólt, de az aztán szólt. Mert ez a darab semmilyen, nem hat, csak van a színpadon. Megáll ott, nem jön le, nem hat! Bátrabbnak kellett volna lennie a rendezőnek!

- Szerintem meg ez egy blöff! Öncélú, élvezhetetlen próbálkozás. A másfélórás darab felénél már az órámat néztem, hihetetlenül untam. Ha a színészek nem alakították volna ilyen jól a szerepüket, akkor biztos hangosan szóvá tettem volna a véleményemet, és kijöttem volna. Utálom, hogy átvágnak, és most ez történt.

– Igazad van, a színészek jók voltak. Meszléry Judit egyenesen fergeteges. Gula Péter is tehetséges gyerek. Amikor ők színpadon voltak, legalább tudtam szórakozni. Tőlük kaptam valamit, amiért színházba járok, élményt! Amúgy, szerintem sem ér egy jó szót sem ez az egész.

– Fogjuk fel kísérletnek. Ez a lényege! Meg az, hogy beszélünk róla! Melyik darabról beszéltünk ennyit utoljára? Egyikről sem! Tehát a darab lehet még vacak is, de legalább megmozgatja a várost.

– De hogyan? A nyugdíjasokat? Szegények nem tudnak menekülni, mert nincs szünet. Ez a legnagyszerűbb rendezői húzás. Az én anyukám egyedül él kevés nyugdíjból. Minden hónapban félretesz belőle egy keveset színházbérletre, mert szerinte oda járni kell egy értelmiséginek. Ő jár is rendesen évek óta. Teljesen ki van akadva, mert angolul dumáltak szinte végig, és ebből, amit megértett, az a fuck volt. Na ő, ebből nem kér. A színháznak a magyar nyelvet kell megtartania, művelnie. Most meg: fuck.

– A téma izgalmas, remek lehetőség egy rendező számára, de jelen esetben ez balesetbe torkollott. Egressy Zoltán szövegével semmi gond, de elvitte a színpad mérete, a kidolgozatlan díszlet, az erőltetett akcentus. Hiába teljesít Mara bravúrral, ha nem engedi erejét kibontakoztatni környezete (ide tartoznak azok a borzasztó lufik is). Valószínű, ez volt a cél; a zavarkeltés, a psziché szelencéjének nyitogatása, az „álközhelyek” megvillantása, a magány, az értetlenség kezelése, vagy éppen kezelhetetlensége. Nem nagyszínpadra való. Álomthrillerrel nem találkoztam. A darabnak kamrában a helye, így bal-eset.

– Szerintem meg unalmas volt. De lehet, hogy én vagyok rosszul kódolva. Megszoktam, hogy a színészi játék nem ér véget a színpadon, hanem árad le, hozzánk, fancsali pofák közé. Ez most nem történet meg. Azon is sokat gondolkodtam, hogy a rendezés vagy a darab volt gyenge. Ezt a „Szituációt” már ismertem, megleptek vele már sokan, és ez az előadás semmi újat nem tudott felmutatni a témában. Azon is gondolkodtam, mi lett volna, ha a Baleset a Játékszínben landol. Emlékszem, hogy annak idején az Egerek és emberek előadást is – ami zseniális volt – azzal ölték meg, hogy áthozták a Játékszínből a kőszínházba. Vérszegény volt nagyon a Baleset, valamit – még nem jöttem rá, hogy mi az – nagyon máshogy kellett volna csinálni.

– Jó volt az előadás, nekem legalábbis tetszett. Ehhez persze hozzá kell számítani azt a körülményt is, hogy hol mutatták be a darabot – jelesül egy vidéki színházban. Nyilván nem összevethető Simon Balázs veszprémi rendezése a Krétakör még Pesten is feltűnést keltő előadásaival, de… De valami újat tudott mutatni. Más kérdés, hogy az ennyire behatárolható réteget érintő, és a konzervatívabb színházhoz szokott veszprémi közönséget felkavaró (megbotránkoztató?) előadás a kisebb kapacitású Játékszínben könnyebben elment volna. Igaz, akkor a nagyszínházi díszlet nem érvényesülne. Talán az Ádámcsutkát kellett volna inkább a nagyszínházba tenni, a Balesetet pedig a Játékszínbe.

– Srácok! Mindenki igaza van. Ez egy kísérleti darab, amiről beszélnek, és ez nagyon jó. De az is biztos, nem bérletbe kellene adniuk a papáknak, mamáknak. Bérleten kívül, vagy a Játékszínben. Én örömmel vennék minden évben egy hasonlót, de csak így. Aztán utána a színházban tarthatnának egy kis találkozót, ahol lehetne dumálni róla.