Parányi helyen, a Csermák Antal Zeneiskola folyosójának földszintjén nyílt meg Jenei László festőművész kiállítása. A csöpp terület azonban figyelemre méltó műveket rejteget: Jenei festményei ugyanis eredeti alkotások a javából.

Éppen nemrégiben töprengtem el azon, hogy míg az elmúlt évszázadok képzőművészei bibliai jeleneteket, szénásszekeret, csendéleteket és királyi palotákat festettek, addig a kortárs műveknek mostanában elvileg az autósztrádák, felhőkarcolók és plázák világát kellene megjeleníteniük. Ehelyett viszont a helyi alkotók – néhány nagy formátumú művész kivételével – gyakran még mindig ragaszkodnak a tradicionális tájkép- és portréfestéshez. (A nonfiguratív posztmodern más lapra, azaz más vászonra tartozik.) Jenei László ellenben különös utat követ: megkettőzi művészetét. Míg képein egyrészt autóroncsokat ábrázol igen markáns formában, közben készít hagyományos alkotásokat is. Az ecsetkezelés, az egyedi vonalak és színek mégis pontosan megmutatják, hogy ezek a képek egyazon szerzőtől származnak.

Nem tudom miért, de engem kimondottan vonz a kocsironcsok látványa, sokkal inkább, mint a fényes autózuhatag az országutakon, amely mindig is taszított. Vonatozás közben olykor perverz örömöt leltem például a Győr határában álló hatalmas autóbontó szemléletében, s Cronenberg filmje, a Crash, újabb lökést adott ehhez az ambivalens élvezethez. A kanadai direktor ebben a filmjében hosszasan elemezte, hogy a természettől elidegenedett énünk már csak a deformált karosszéria mögött találhat rá emberi lényegére: a vérre és a szexuális gyönyörre. Nem akarom túlértelmezni Jenei autóroncsait, hiszen lehetséges, hogy az alkotó egyszerűen csak kéjes örömét leli a lefestésükben, mégis, valami hasonlót üzennek nekem: a pusztulás, az idő és az emberi lény eltűnésének rozsdás vízióját. Körülbelül hasonlóképpen vélekedik kedves magyar prózaszerzőm, Nádas Péter, azzal a különbséggel, hogy ő 1989-ben, az Évkönyv megjelenésekor még nem talált esztétikai élvezetet a roncsokban. Érdemes idézni szövegéből:

„Nekem az autók elsősorban esztétikai problémát jelentenek. Nem illenek abba a képbe, amit a szemem látni kívánna. Dilettáns képződménynek, ügyetlen tákolmánynak látok minden gépkocsit, és nem értem, hogyan keveredtem közéjük. Túl anyagszerűek is ahhoz, hogy természetes módon anyagszerűek lehessenek. Egy épület több száz évig él, s egy utca vonala még akkor is őrzi az egykori építkezők keze nyomát, ha egyetlen építményük sem áll már; az épület helyére épület került, s így marad meg az eredeti alapvonal. A falevél minden évben lehullik és elrothad. Az autó nem él, bár egy ideig halad, de nem is rothad el. Az autó semmit nem őrizett meg sem a szekérből, sem a batárból, sem a csézából (amelyen Csicsikov megérkezett), sem a homokfutóból. Egy kerékjevesztett, félrebillent, szuvaktól átrágott, tyúkoktól lerondított, parasztudvar szegletébe taszított szekér látványa megindító, mert az én testem halála. A kibelezett autóknál nincsen undorítóbb látvány. A kibelezett autók dögtemetőjének nincsen természetes méltósága; nem enyészetükbe feledkezett tárgyak ezek, hanem kifingott eszmék üres dögjei.”

Jenei László képei éppen ezt az utolsó két Nádas-sort írják felül, amikor képzőművészeti tárggyá és esztétikai minőséggé formálják a kibelezett autókat. S ellenpontként, mintha minden egyes női portré, csendélet és tájkép erre a fémenyészetre reflektálna: otthont és életet kínál az iparosított bomlás világában.