Régi alapigazság, hogy a művészetekből nem, vagy maximum alig-alig lehet megélni. Ez a kultúrára már csak félig igaz, hiszen annak számos olyan területe is van, mely piacképes, így még akár komoly profitot is tud termelni (gondoljunk csak a hollywoodi „álomgyárra”). Ezzel együtt is komoly probléma a kultúra finanszírozásának kérdése: ki, mennyit és hogyan fizessen érte?

Nem tartom magamat kifejezetten öregnek, sőt, de még jól emlékszem azokra az időkre, amikor a százforintos könyv már drágának számított. A szocialista „gondoskodó állam” a kultúra finanszírozásának jó részéről is gondoskodott – ugyanakkor ezért persze meg is kellett fizetni a „vámot”: az volt kultúra, amit a rendszer engedélyezett annak lenni. Számomra az első komoly „kulturális sokk” a könyvárak drasztikus emelkedése volt a kilencvenes évek elején.

És minden más is összehasonlíthatatlanul megdrágult: a mozijegy, a színházjegy, a múzeumbelépő, estébé… Manapság a kultúra legtöbb területe luxuscikknek számít, igencsak meggondoljuk, mennyit áldozzunk rájuk, amikor a létfenntartáshoz elengedhetetlenül szükséges költségeink is évről évre növekednek.

Ettől függetlenül nem lenne baj, hogy többet kell fizetnünk a kultúráért, ha azt láthatnánk, hogy az ezen a területen dolgozó emberek (mindenekelőtt azok, akik valamilyen értékes produktumot tesznek le az asztalra, vagyis elsősorban a művészek) meg tudnak élni a beléjük fektetett pénzünkből. Ez ma sincsen így, mint ahogy igazából soha nem működött az a „kulturális Kánaán”, ahol ez igazán prosperáló területnek számított volna.

Ugyanakkor a mecenatúra hagyománya, hogy akinek sok van, az csepegtet kicsit a művészetek irányába is, mára szinte teljesen eltűnt. A műgyűjtők halott (és haldokló) művészek alkotásait gyűjtik, és más műgyűjtőknek fizetnek értük, a kortársakra szinte senki nem kíváncsi. Az irodalomban sok szempontból még durvább a helyzet: ma már senki nem fizethetne egy kávéházban néhány verssorral vagy egy regényrészlettel, ahogy teszemazt Rejtő Jenő vagy Karinthy tette néhány évtizeddel és egy világháborúval ezelőtt.

A kultúrában is megy a nyomakodás, a tülekedés az egyre kisebbnek tűnő húsosfazék körül: minden területen számosan küzdenek az igényekhez képest csekélyke támogatásokért. A kultúra finanszírozása továbbra is probléma: aki megteheti, áthárítja a befogadóra a költségeket, aki meg nem, az nyeli az éhkoppot, vagy hobbi szinten foglalkozik területével.

Holnapután itt a magyar kultúra napja. Ez nyilván keveseknek fog vasárnap eszébe jutni, hiszen van egy csomó fontosabb problémájuk, és ez így is helyes, foglalkozzanak csak azokkal. Ugyanakkor jó lenne úgy élni, hogy legalább hetente egy-két órát a kultúrára tudnánk szánni, kiszakadni a hétköznapokból, és mind időben, mind pénzmagban áldozni kicsit a Múzsák oltárán… És akkor sok (jó) napja lenne a magyar kultúrának…