Mire nem jók a téli hétvégék, amikor úgy sincs az embernek semmihez se kedve, hideg is van és egyébként is… Például lehet filmeket nézni, otthon, vagy a mozinak gúnyolt plázában. És hogy ne mindig érdemes alkotásokat nézzen az egyszeri ember, itt a kiváló lehetőség blőd és kevésbé blőd, összefoglalóan csak női filmeknek nevezhető izék megtekintésére.

Kezdjük a Holiday-jel, ami már a maga 136 percével is elriasztóan kellene, hogy hasson. Persze a karácsony utáni písz, láv és emelkedett hangulat elvisel egy ilyet is, gondoltam. Nos, hát dögunalom. Eleve fenntartással kellene kezelni minden olyan filmet, ahonnan megtanulhatjuk, hogyan tehetjük romantikussá és hepivé életünket, ha már eleve kőgazdagok is vagyunk, nem mellékesen. A sztori kicsit a harmincas-negyvenes évek filmkomédiáira hajaz: jól szituált nénik (Cameron Diaz, mint a munkamániás és sikeres üzletasszony, valamint a jobb sorsra érdemes Kate Winslet, mint egy londoni vezető újság zsurnalisztája) hipp-hopp: lakást cserélnek. Nosza, hajrá, megkezdődik a helyzetkomikumon alapuló kiszámítható félreértések sorozata, nyakon öntve az angol és amerikai életérzés a másik szemszögéből történő sablonszerű ábrázolásával. Nagyon vicces, kacagunk, én is hirtelen ki akarom próbálni. Mondjuk, megnézném, hogy bármely posztszocialista ország közalkalmazottja hogyan virítana kis hazánkban és én az övében ilyetén vicces kalandok során. Nancy Meyers rendezőtől a Mi kell a nőnek után mást nem is várhattunk.

Folytassuk a sort a hazai szinglik alap-opusával, az Állítsátok meg Terézanyut! -tal. Bár általános tévhit, hogy a szingliség pusztán átmenetei állapot két – egyébként őrülten keresett – kapcsolat közt, épp a szinglik azok, akik ezt nem állapotnak, hanem sokkal inkább életformának fogadnák, fogadtatnák el. Véleményük szerint szinglinek lenni jó, innen a logikus következtetés, hogy a párkapcsolat talán még sem annyira áhított szituáció, függetlenség, modernség stb. Mondanom sem kell, hogy a film az előbbi sztereotípiát követi, a Bridget Jonesnál talán számunkra valamivel hihetőbb környezetben. Rögtön az elején megtudjuk, hogy a rendesen dolgozó és nem kicsapongó barátot el kell hagyni, mert az nem izgalmas, fúj, és még házasodni is akar, gyerekről már nem is beszélve. A csajok is ezt mondják. Sokkalta jobb külföldi egyetemistával kefélni, majd meglepődni, amikor az lelécel, kőgazdag üzletemberekkel hetyegni, mert az aztán tényleg milyen nagyon romantikus, végül a paraszt-rusztikus-bukolikus romantika jegyében a füvet kaszáló, régi ismerős-szomszéd fiúval henteregni napnyugtakor a Balaton-felvidéken. Ennek ellenére persze lehet nevetni a gegeken, a színészi játék sem rossz (a megszokott magyar sztárgárda: Hámori Gabriella, Ónodi Eszter, Schell Judit, Csányi, Hujber, Nagy Zsolt), a rendezés is elmegy (Bergendy Péter), de csak bridget jonesi viszonylatban.

A végére pedig kerüljön az ígéretesen induló Sas Tamás Presszója. A pályafutását operatőrként kezdő rendező az egy pesti presszó asztala körül játszódó sztorit a rezzenéstelen kamera szemszögéből adja elő. A meghatározhatatlan időtartamot átölelő történetet igazából a domináns kamerabeállítás és a frappáns színészi játék adja el. A már-már dogmai minimalizmust idéző hangtechnika, illetve annak hiánya húzza csak kissé le a filmet. Külön élmény Fullajtár Andrea és az azóta teljesen kommercializálódott Stohl András színészi teljesítménye, de olyan nagyágyúk is föltűnnek, mint Benedek Miklós és Máté Gábor. A film tulajdonképpen néhány perces epizódokból áll össze, egymástól függetlenül induló életek fonódnak végül egybe, és a tulaj lánya is megjön a végére.

Szerencsére megtudhattam ezekből a filmekből, hogy jó pasik elsődleges mutatója a kimeríthetetlen bankszámla, az öltöny márkája és a rendszeres, jól fizető külföldi munkák. E tudással felvértezve boldogan és önbizalommal telve vághattam neki a 2007-es esztendőnek.