Egy remekmű általában halhatatlan. De mi történik akkor, ha a kulturális emlékezet megfeledkezik egy-egy páratlan értékű alkotásról? Sorozatunkban olyan műveket mutatunk be és ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelyek részben vagy egészen, ritkán jutnak el a közönséghez, vagy mert hiányoznak a kulturális kánonból, vagy mert hazánkban nehezen hozzáférhetőek.

Ezen a héten két könyv kerül sorra a huszadik század hatvanas éveiből. Az egyik magyar, a másik amerikai. Szerzőiket ritkán olvassák mostanság, pedig megérdemelt helyük volna a széles olvasóközönség kánonjában.

Először még évekkel korábban azért kezdett el érdekelni Déry Tibor életműve, mert egy írásban azt olvastam, hogy Nádas kedvelte. Meg persze a Szerelem című elbeszélése miatt. Rögtön ezután belevetettem magam az A befejezetlen mondatba, s kiderült számomra, hogy Déry remekül ír, szép, hosszú, finom kis Proust-mondatokban, s könyve egy kissé a Mann-féle nagyregény hagyományára is emlékeztet. Azt mondtam magamban: íme, hát megszületett nálunk is annak idején a polgári hanyatlás nagy, összegző erejű regénye, akár valami magyar Buddenbrook, kissé talán túlírva, de mégis. Határozottan élveztem, ugyanakkor idegenkedtem is a munkásmozgalmi attitűdtől.

Sajnos, a G.A. úr X.-ben sem nélkülözi Déry politikai életérzését, bár kétségkívül egyetemes érvényű regényként is lehet olvasni. Éppen e kettősség miatt esett ki a magyar irodalmi kánonból, pedig ha más olvasási stratégiát választunk, könnyedén megszerethetjük ezt a könyvét is. Ha csak mint kafkai, orwelli víziót nézzük, nem tudva semmit Déry börtönéveiről meg a létező szocializmusról, egy furcsa, abszurd világba csöppen az olvasó, s megpróbálja értelmezni ezt a dimenziót. A történet szerint G. A. úr eljut X.-be, ebbe a furcsa országba, ahová két heti gyaloglás után, gigászi ócskavastelepeket átszelve érkezik meg, és ahol minden más, mint normális világunkban. X.-ben ugyanis az emberek számára nem olyan fontos az élet, s a halál olyan, mint valami megváltás. Az emberek itt romházakban élnek, alig esznek valamit, s a bosszúságok, problémák, a fájdalom és a szenvedés úgy jelenik meg képzetükben, mint valami mulatságos szórakozás. Számtalan teljesen nonszensz, normális elvárásainkat rendre megcsúfoló elem jelenik meg, mire G.A. lassan kiismeri magát ebben a világban.

Az irodalomtörténet szerint mindez a szocializmus allegóriája: egy szürke, örömtelen, abszurd ország, ami teljesen szemben áll az ember valóságos szükségleteivel, ösztöneivel. Déry persze mindvégig megmarad a kafkai és orwelli sémánál, nem érhető tetten benne semmiféle direkt politikum. Sokáig gondolkodtam azon, mit jelent számomra ez a könyv, ugyanis ma már, noha még részese voltam a Kádár-kornak, nem tudom, és nem is akarom e történelmi olvasat mentén szeretni. Őszintén szólva: egyébként sem értettem e szöveg alapján Déry történelem- és társadalomfilozófiáját. A G. A. úr X-ben elsősorban azért remekmű, mert elsőrangú mondatok találhatók benne és rendkívül élvezetes a teremtett világ abszurditása, amely gyakran őrületesen vicces helyzetekben nyilvánul meg. Aztán tetszett ennek a világnak a komor, szürke, lidércnyomásos egyhangúsága, a virágtalan, romos utcák látványa, az emberek aszketikus, kísérteties viselkedése. Legvégül pedig tetszett, hogy G. A. úr végül szerelmes lesz egy Erzsébet nevű lányba: ez a szerelem ebben a környezetben és a fennálló viszonyok közt számomra egy teljesen sajátos értelmezést nyert. G. A. úr utazása számomra sokkal inkább a metafizika és a pszichológia területén kapott végső magyarázatot. A két világ számomra két tudatállapot, két különböző dimenzió tárgyi megjelenése, amelyben fontos szerepet kap a szerelem. Így tehát Déry egyik legjobb regénye részemről nélkülözi a történelmi vonatkozást, s ez talán, lévén végül is egy elvont, szimbolikus regénytérről van szó, bátran nevezhető lehetséges olvasatnak.

Úgy két évvel ezelőtt azért álltam neki Saul Bellow könyvének, mert a szerző meghalt. Amikor erről értesültem, úgy gondoltam, ideje valamit olvasnom a Nobel-díjas amerikai írótól, s én a legismertebb, talán legsikerültebb könyve, a Herzog mellett döntöttem. Meg persze azért is, mert tudomásom volt róla, hogy a Herzog hőse egy negyvenes éveiben járó történelem-filozófus, entellektüel, a szellem embere, aki a könyv lapjain éppen válságban van. Ez egy szimpatikus élethelyzet, gondoltam magamban, hiszen én is mindig válságban voltam eddigi életemben. Azt nem merném állítani, hogy a szellem embere vagyok, legalábbis azon a módon, ahogy Moses Herzog, de aki a szellem világában érzi otthon magát és olykor csak bukdácsol a bonyodalmas, buktatókkal teli külvilágban, annak éppen Herzog történetére lehet szüksége.

Bellow hősének már a második házassága megy tönkre. Nem találja a helyét a világban, hirtelen minden összeomlik körülötte. Ráadásul a felesége megcsalja legjobb barátjával, aki groteszk módon még falábbal is jobban megfelel az asszonynak, mint férje, a befejezetlen esszéibe mélyedő szobatudós. Pedig Moses Herzog igazán tud szeretni, és mindent igyekszik megtenni ezért a szerelemért, csak valahogy túlságosan felkínálja magát és képtelen eligazodni a szerelmi viszonyok útvesztőjében. Nem tudja pontosan, mire is vágyik Madeleine, ez a számító kis kígyó, s egész egyszerűen képtelen megfelelni az elvárásainak.

De nézzük, néhány fontos idézettel illusztrálva, milyen is Herzog személyisége. Először is: kiszolgáltatott a nőknek, a saját érzéseinek. Azt kérdezi magától: „Miért vagyok én olyan dobogó-szívű típus?… De hát mit csináljak, ilyen vagyok. S ebben a korban már nem is fogok megváltozni. Ez és ilyen vagyok, s ez és ilyen is maradok. S miért is harcoljak ellene? Hiszen az én egyensúlyomat éppen ez a labilitás teremti meg. Nem a szervezettség vagy a bátorság, mint más emberekét. Elég nagy baj, de hát így van.”

Kálváriája kissé emlékeztet Updike Nyúlcipőjének hősére, ott mégis minden más. Nyúl ugyanis egyszerű kispolgár, nem a szellem embere, s valami ismeretlen dolgot keres, talán Istent. Herzogot viszont a szellemi lét és a gyakorlati lét konfliktusa gyötri, ráadásul egyszerre alanya és tárgya is a műnek, a szerző egyszerre alkalmaz első szám egyes és első szám harmadik személyű nézőpontot a regényben, s a lélekelemzést, a cselekményes történetet rendkívül nagy mennyiségű filozófiai értekezéssel bolondítja meg. Herzog mindeközben gondolkodik és töpreng, tépelődik és viaskodik önmagával és a világgal. A regényben a hatvanas évek Amerikája is izgalmas, amely itt és most ránk is érvényes lehet. Milyen ez a világ? „Konkrétan. Például az a probléma, hogy mit jelent: embernek lenni. Nagyvárosban. Évszázadunkban. Átmeneti korszakban. Tömegben. A tudomány átalakító hatása alatt. A szervezett hatalom uralma alatt. Iszonyatos ellenőrzésnek kiszolgáltatva. A gépesítés előidézte körülmények között. …Olyan társadalomban, amely nem közösség, és amely elértékteleníti az egyént.”

Aztán nagy kérdés az is, vajon mennyire van szüksége erre a szellemi létezésre. Néha ráébred, hogy talán „nincs szüksége bonyolult, elvont intellektuális munkára, az olyanféle munkára, amelybe mindig úgy vetette bele magát, mintha ettől függne a megmaradása. Ráébredt, hogy a nem-gondolkozás nem szükségképpen végzetes. Hát valóban azt hittem én, hogyha egyszer megszűnök gondolkozni – meghalok? Mert ettől félni – valóban őrültség”. Aztán: „Vannak emberek, akik mindig kitűnő benyomást keltenek. Bennem sosem volt meg ez a képesség. Az érzéseim miatt. A szenvedélyes lélek csökkent hitelképességet jelent.” Vagy a párkapcsolatok véletlenszerűségéről: „Csak úgy összehozott bennünket a Jóisten. … Van itt egy piros cérnaszál, összebogozódott egy zölddel vagy egy kékkel. Vajon miért? Ki tudja?” S egy újabb gondolatsor, szellem és gyakorlati lét oppozíciójára: „ …gőgös szubjektivitással önkényesen kivontam magam az emberiség kollektív és történelmi haladásából. S ez.. mindazokra .. is vonatkozik, akik az esztétikai világnézet mellett kötöttek ki, a gazdag érzelmek világnézete mellett. Mert a tömeg nyomasztó súlyával szemben igyekeznek megőrizni a saját életformájukat.” Belátom, ez valóban nem valami kifizetődő a gyakorlatban, így aztán igyekszik megőrizni a látszatot: „Nagyon óvatosan beszélt, rendkívüli módon vigyázott, hogy teljességgel normális ember benyomását keltse.”

Herzog végül a válságból elindul, hogy újra megtalálja vidéki házikóját, ezt a lerobbant, minden élettől távoli kunyhót, amely egyben jelképe is a korszerűtlen herzogi jellemnek, s próbálja megtalálni belső békéjét, elvonulva kudarcai, a zajos világ elől. De persze az érzéseitől, a szexualitásától nem képes megszabadulni, ismét belefog egy újabb szerelmi viszonyba. „Az asszony vállából áradó parfüm elérte Moses szaglószervét. És most is, mint mindig az ilyen alkalmakkor, reflexként, egy pillanat alatt jelentkezett az a kozmikus, ostoba hímgerjedelem. Akár valami kattanás. Az a nemző célzatú, kéjsóvár kattanás, valahol a mélyben.”

Érdekes még, hogy Herzog figurája hasonlít Woody Allenre. Ugyanaz az önironikus, gondolkodó, nagyvárosi, neurotikus amerikai zsidó. Mert igen fontos Herzog zsidósága is, ez a búskomorságra hajlamos, bűntudatos, túlságosan gondolataiba gabalyodott entellektüel jellem. Igaz ugyan, ez a modern zsidó egyik formája csak, a másik testvére, Willie, akiben bár megvan a herzogi hajlam, racionális üzletemberré kalapálta magát, s jó testvérként igyekszik segíteni válságba jutott fivérén.

Saul Bellow könyve számomra először nehezen indult be, lassan, fokozatosan nyílt meg előttem, hogy aztán teljes gondolati pompájában ismerjem meg végül. Nyelvileg nem nyújtott újat, bár nem tudom, ez mennyiben köszönhető a fordításnak. Ettől függetlenül azonban kitűnő, gondolatokra ösztönző, szórakoztató és tanulságos remekmű.