Tudni jó. Azt azért nem mondanám, hogy hatalom (mert nem szeretném, ha az lenne), de mindenképpen egy jó érzés, ha valamilyen tudás birtokában van az ember. Minél nagyobb a megszerzett tudás, annál inkább tudós valaki, és egyre állandóbb ez a bizonyos pozitív érzés. Ezért (is) nézünk fel a tudósokra, ezért irigykedünk, ezért szeretnénk azzá válni. Csak éppen ez nem olyan könnyű.

Tegyük fel, az embernek jó esze van, könnyen tanul, szeret is tanulni, ráadásul relatív gyorsan elő is tudja kaparni az agyából a korábban elsajátított anyagot. Ha némi kitartás és szorgalom is szorult belé, lazán elvégzi az egyetemet, a buktatók csak ezután jönnek. A szülők pénztárcája eddigre már rendesen beszűkül, a diákhitelt is el kell kezdeni törleszteni, meg amúgy sem ártana kezdeni valamit magával húszegynéhányéves fejjel. Na, de hol tudja úgy növelni a tudását, hogy még fizessenek is érte?

Itt már olyan tulajdonságokkal is bírnia kell, amelyek nem kapcsolódnak szorosan a tudós archetípusához. Ilyen például – ha szépen akarok fogalmazni – a lobbizás. Doktorandusz (Phd) ösztöndíjra és képzésre, kutatóintézetbe vagy az egyetemi oktatók közé – azaz olyan helyre, ahol a szakmai fejlődéssel fizetés is jár – bejutni ugyanis kizárólag úgy lehet, ha az átlagosnál sokkal jobb kapcsolatot ápolunk befolyásos tanárainkkal. Ez elengedhetetlenül együtt jár különböző mértékű szakmai megalkuvással is, azaz alapvetően mentorunk nézetét kell képviselnünk. A professzorok önzésében nincs is semmi meglepő. Tudományos nézeteiket úgy szeretnék örökérvényűvé tenni, hogy mintegy saját iskolát alapítanak maguk körül, felhasználva ehhez az egyetemi, akadémiai pozíciójuk adta „munkatárs-választási” lehetőségeket.

Jelöltünk így – műveiben sűrűn idézgetve főnökét – szép lassan halad előre a közalkalmazotti bértáblán, mígnem kihalásos alapon meg nem csíp valami vezető pozíciót. Kihalásos bizony, hiszen a tudomány területén a 62. életév betöltése és a nyugdíjba menetel nem jár azzal, hogy leteszik a lantot. Sőt, gyakran ennyi idősen érdemli meg emberünk, hogy kezébe vegye! Az másik kérdés, hogy ekkor már az unokákat kell(ene) iskoláztatni, feltéve, ha a tudomány mindennél magasztosabb oltárán nem kellett beáldozni a családalapítás állatias ösztönét.

Egyre kisebb igény van a tudóspalántákra, egyre kevesebb munkahelyre pályázhatnak, egyre csökken a publikációs lehetőség és a szakcikkek iránti igény, azaz egyre élesedik a küzdelem a maradék posztért, és ez egyre több „lobbit” és megalkuvást követelve meg az aspiránsoktól. Nem csoda, ha a többség – etikai, anyagi, emberi okokból és korántsem a képességek hiánya miatt – feladja, vagy bele sem kezd.

Így végül az elhullottakat lassan beszippantja a politika, átcsábítja a versenyszféra, elszürkülnek a közoktatásban, és néha egy-egy gyengébb pillanatukban ábrándoznak egyetemi katedráról, kutatólaborok vagy levéltárak felderítetlen kincseiről, meg nem írt könyvekről, tanulmányokról, egyáltalán maga az alkotás, az új és eredeti létrehozásának büszkeségéről.

Álmodoznak, éppen úgy, mint én…