Közel 38 éve dolgozik a színháznál, majd 150 előadás megszületésénél volt jelen, dolgozott többek között Seregi Lászlóval, Sík Ferenccel, Horvai Istvánnal, Pethes Györggyel, Oleg Tabakovval, Rátonyi Róberttel, a nézők mégsem láthatják, ismerhetik Horváth Katalin színházi súgót.

Index: – A színház előtt hol dolgozott, mi az eredeti szakmája?

Horváth Katalin: – Eredeti végzettségem gimnáziumi érettségi, irodalom-történelem szakra készültem az egyetemre, de ebből nem lett semmi. Eljöttem Veszprémbe dolgozni, a Társadalombiztosítási Igazgatóságra, itt végeztem különböző tanfolyamokat, előadó és revizor voltam tíz évig, és 1969. május elsején a szemközti épületből átjöttem ide a színházba.

Index: – Miért szánta el magát arra a döntésre?

HK: – Az egész úgy indult, hogy miután irodalmi beállítottságú vagyok, nagyon érdekelt mindenféle művészet, és mikor a városba érkeztem, valahogy összeköttetésbe kerültem a színházzal. Nem volt messze sem, és barátaim is itt lettek, szabadidőmben eljöttem a próbákat nézni, irodalmi klub is működött, és ott is tevékenykedtem. 1969 májusában pedig az történt, hogy Shakespeare Lóvátett lovagok című színdarabját kezdték el próbálni, és a próbafolyamat ötödik napján megbetegedett a súgó. Nem is akárki rendezte a darabot, hanem Seregi László, és ott álltak súgó nélkül. Ekkor valakinek eszébe jutott, hogy szóljanak nekem, hátha kedvem lenne elvállalni az állást, hiszen úgysem szerettem az irodai munkát. Igent mondtam az igazgatónak – Pétervári Istvánnak – az ajánlatra, de megkérdeztem tőle, mi lesz, ha nem tudom csinálni. Erre azt válaszolta, hogy irodája még neki is van… Hát, így kerültem ide, áthelyezéssel, ez a két munkahelyem volt egész életemben.

Index: – Dolgozott más munkakörben is a színházban az eltöltött hosszú időszak alatt?

HK: – Ügyelő-súgó-asszisztens munkakörbe vettek föl. A kezdeti időben mindegyikként dolgoztam, jó is volt, most is esküszöm rá, hogy sokkal könnyebb, ha az egyik darabot az ember így csinálja, a másikat úgy, és nem csak egy fajtát. Kezdetben ketten voltunk súgók a kolleganőmmel. Iduka nagyon jó súgó volt, de sajnos fiatalon meghalt. Aztán évről évre vettek fel mellém új súgót, mert az előző valahogy mindig kikopott – végül is ebben a munkakörben maradtam. Súgót talán nehezebb találni, mint ügyelőt, avagy asszisztenst, mert súgóként te vagy az alárendelt, itt nem te dirigálsz, itt neked dirigálnak. Akárhogy van, akármi van, a színpadon a színészt látja a közönség, a súgónak csak olyan szerepe lehet, hogy segítsen.

Index: – Mitől nehéz ez a szakma, milyen az ideális súgó?

HK: – Az ideális súgó olyan, hogy amikor dolgozik, akkor csak a munkájára tud figyelni. A már említett kolléganőm, aki fiatalon meghalt, olyan volt, hogy ha beült a helyére, tőle leéghetett volna a színház, azt sem vette volna észre. Nekem sokszor mindenfelé jár az agyam, mindent látok, ami körülöttem zajlik, ezt befogadom, és ez megnehezíti azt, hogy csak a színészre koncentráljak, csak rá figyeljek. A próbák kezdetben könnyebbek, amikor csak mondani kell a szöveget, ilyenkor csak a színész ritmusát kell figyelnem, aztán egyre kevesebbet kell mondani a szöveget, mert ha már tudja, akkor zavarja őt. Az előadás meg attól nehéz, hogy semmit nem kell jóformán csinálni, de nagyon kell figyelni, nem szabad kiesni az előadás figyelemmel követéséből, mert biztos, hogy akkor történik valami.


Egy súgónak bizony nagyon alázatosnak kell lenni, ami nem mindig sikerül. Nekem különösen nem, mert én már huszonkilenc évesen kerültem a színházba, tehát nem fiatalon. Kiforrott természet voltam már akkor, és nem volt könnyű lenyelni, amikor odaszóltak az embernek, hogy fogd be a szádat, vagy hasonlók. Pláne azért, mert akkor még úgy néztem ki huszonkilenc évesen, mint más húszévesen, ezért mindenki lekezelt, mint kislányt, és ezt nem vettem szívesen.

Index: – Biztosan vannak kedves élményeid, de melyek azok, amelyekre a legszívesebben emlékszel vissza?

HK: – A kedves élményeim mindig abból fakadnak, hogy ha van egy jó darab, egy jó rendező, vagy játszik a darabban egy vagy kettő jó színész. Jó volt együtt dolgozni Horvai Istvánnal, Sík Ferenccel és Pethes Györggyel, aki a színház állandó rendezője volt egy ideig. Sok külföldi rendezővel is dolgoztam együtt, például a másik nekem sokat jelentő alkotóval is: Oleg Tabakovval. Oroszul beszélt a próbákon, és bár nem tudtunk annyira oroszul, mégis el tudta mondani úgy, hogy egy szót nem értettünk, és mégis tudtuk, mit akar. Azóta sem láttam olyan Gogol A revizor előadást, amilyet akkor ő rendezett. Fantasztikus volt. Szerettem Rátonyi Róberttel is együtt dolgozni, csodáltam a pontosságát, precizitását, a színpaddal szemben tanúsított magatartását. Az alatt a 38 év alatt, amit a színházban töltöttem, ha jól számolom, legalább 150 előadásban vettem részt, ez rengeteg, tehát sok szép emléket őrzök.