A felvilágosodás óta a tudományos gondolkodás határozza meg a nyugati ember mentalitását. A harmadik évezred elején teljesen egyértelmű számunkra, hogy olyan mechanikus kütyük és firlefrancok vesznek körül bennünket, amelyek kényelmesebbé teszik életünket. Használjuk a tudomány vívmányait, és nem lepődünk meg a nap mint nap bekövetkező fejlődésen – természetes a számunkra, hogy kütyüink és firlefrancaink többsége néhány év alatt elavul, sőt gyakran eleve elavult termékekhez jutunk hozzá, mert azokat bírjuk megfizetni, de közben tudjuk, hogy „az új generációs modell” már ott figyel a kiváltságosok birtokában…

Ezzel párhuzamosan viszont a hétköznapi ember számára legalább ennyire mumus is a tudomány. Miközben életünk megkönnyítésén fáradoztunk, tönkretettük környezetünket, olyan módon avatkoztunk be a bennünket körülvevő világ normális kerékvágásába, hogy ennek következményeit még felmérni sem bírjuk. Tudjuk, halljuk, egyre inkább a saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy változik a Föld élővilága, klímája. Még néhány konkrét okkal is tisztában vagyunk, de ennek ellenére képtelenek vagyunk életmódunkon változtatni, és a problémákat más szintre, a tudósok és a politikai döntéshozók szintjére hárítjuk.

Sokféle jóslatot hallani manapság arról, hogy meddig elég a kőolajkészlet, mikorra olvad fel a sarki jégsapka, milyen időjárási változások várnak ránk. Meghallgatjuk ezeket, beleborzongunk a gondolatba, motyogunk valamit magunk elé, aztán éljük tovább az életünket, mintha mi sem történt volna. Persze ez a normális viselkedés: jobb, mint ha kétségbeesnénk, felvágnánk az ereinket, vagy közelgő világvégét jósló táblákkal vonulnánk az utcákra. A helyzet viszont visszafogott sajnálkozásunktól jottányit sem változik.

Ma belátható, hogy életmódunk drasztikus átformálása nélkül nem kerülhető el néhány olyan, fentebb már említett változás, ami nyilvánvaló hatással lesz a közeljövő emberének életterére és életminőségére. És ez nem a „majdegyszer-távoli” jövő, hanem akár már a saját életünk, de gyermekeinké bizonyosan. Amikor három hónapos fiamra nézek, gyakran fel is merül bennem a kérdés: mit kap majd ő örökül utánunk, és mit tud majd a saját utódaira hagyni? A vízió pedig nem túl rózsás, hiszen az egyén nem alakítja át életmódját, ha nem érzi rákényszerítve magát, a hatalom pedig nem kényszeríti rá, mert fél az egyén bosszújától. Ez a demokratikus csapda, amiben pillanatnyilag vergődünk, és amiből a kiút – az egyén saját felelősségének felismerése – elérhetetlen addig, amíg a folyamatok visszafordíthatatlanná nem válnak…

Mit várok én a tudománytól? Optimista emberként azt, hogy megoldja azokat a problémákat, melyek megoldásához mi túl gyengék vagyunk. Nem tudok másban bízni, mint az emberi ész erejében: hogy azok a gondok, melyek elsősorban az utóbbi három-négy évszázad félelmetes technikai fejlődésének negatív melléktermékei, ugyanazon tudomány által válnak kiküszöbölhetővé, amely akaratlanul is előidézte őket. Bízom abban, hogy nem kell űrfegyverkezési verseny ahhoz, hogy fejlődjön az űrkutatás, hogy valahol valaki már dolgozik egy környezetbarát energiaforráson, illetve üzemanyagon, hogy az új kihívások nem kipusztítanak bennünket, hanem segítenek a továbblépésben.

Igen, én a magam részéről aggódom az emberiség sorsa miatt. A jegesmedvéket is nagyon sajnálom, de azt még inkább elkeserítőnek találnám, ha az egyetlen eddig általunk felderített értelmes faj kipusztulását idéznénk elő. Tudom, hogy az emberiség létezése csak icurka-picurka fejezet a Föld epikusan hömpölygő történetében, de jó lenne, ha végül nem csupán kósza mellékszálnak bizonyulna! Ez a „fajfenntartó erő” mondatja velem: „én bízom a tudományban.”