Nemrég óta szeretem a baglyokat. Nem volt idő megszeretni őket. Mert hát a mesefilmekben vagy tudálékos volt, vagy orvos és a lehető legkisebb mértékben hasonlított az igazihoz. Az állatkertekben sem tartozik a látványos, produkciós állatok közé, rávet egy pillantást az ember, és már megy is tovább. Pedig bűbájosak. Lassú bölcsesség, lappangó „ragadozás” sugárzik belőlük, és ha most egy cikknyi időt szentelnek velem rájuk, talán Önökhöz is közelebb kerülnek a baglyok. A baglyok közül is az UHU.

Sajnálom az uhut. Sajnálom, mert a veszélyeztetett állatfajok közé tartoznak már ők is. Akár hiszik, akár nem, hazánkban a 80’-as években csupán 10 párt tudtak belőle megfigyelni. Európában – ahol a legnagyobb bagoly – és Ázsiában él(ne), de már mindenütt kikopófélben van. Pedig megtesz mindent életben maradásáért, kerüli az embert, amennyire csak lehet. Hiszen rendkívül érzékeny az élőhely, környezet változásaira (a változás pedig az ember velejárója). Ha kevesebb a táplálék, egyből csökken a párzási uhu-kedv, így a költési időszak is késik. Általában (természetben) 20 évig, míg az állatkerti unalomban akár 60 évet is képes megélni.

Külseje megnyerő, hiszen mókás tollfülei egyből szemet szúrnak, sárgás-barna tollkabátjához pedig jól passzolnak a (embernek ritkán látható) narancsvörös nagy szemek – amelyekkel rendkívül kifinomultan lát. Ennek, valamint kitűnő hallásának segítségével sikeresen vadászik éjszaka, de megfigyeltek már olyan példányokat is, amelyek nappal tizedelték meg a mezei nyulak, siketfajdok, kisebb emlősök táborát. (Nagy termete lehetővé teszi akár más baglyok, őzgidák és rókák levadászását is.)

Mint említettem már, mint minden jóravaló állat, az uhu is kerüli az embert. (Így nem csoda, ha a szendrőládiak csodálkoztak, amikor felfedezték a faluhatárba lévő „Kecske kőnél” fészkelő uhut. Azóta is a falu büszkesége.) Erdők kiemelkedő szikláin, faodvakban él, magányosan. Csak a költési időszakban állnak össze az egymás mellett élethosszig kitartó párok. (Valamiért soha sem képzeltem egy duhaj madárnak...) A költési idő februártól augusztusig tart. A fészekrakással nem szeret bíbelődni, általában más madarak elhagyott fészkeibe, sziklaüregekbe, fába vagy a sűrű aljnövényzetbe készíti szabálytalan fészkét – amit több éven keresztül használ –, és 3–4 tojást tojik.

Maga a költési idő 34–36 napot jelent. A költés a tojó dolga – aki hevesen védi fészkét a betolakodókkal szemben –, azonban a fiókanevelésből már a hím is kiveszi a részét. A kis uhuk már 7 hetesen röpképesek, és 2–3 évesen már ők is költenek. (Nevét valószínűleg az által kiadott hangról kapta, mivel „u-hú”zik, de „kvek-kvek”-kelni is képes a fészkén.)

Szentelnem kell pár sort még annak, is, hogy milyen erőfeszítések történnek az uhu-védelem ügyében. E nemes cél hazai előjárója a Bükki Nemzeti Park, ahonnan 1977-ben teljesen eltűntek az uhuk. 1987 és 1991 között német segítséggel 128 példányt próbáltak meg visszavadítani. A projekt résztvevői a faj megőrzése érdekében a veszélyes elektromos vezeték-szakaszokat szigetelik, védelmet biztosítanak az egyedi predátorok ellen, valamint megpróbálnak költőüregeket is kialakítani. A gondos munka sikere pedig: 26 uhu párral büszkélkedhet a park!

Hát ennyi fért uhu-bugyrunkba, remélem sikerült így képpel, szívvel-lélekkel felhívni rájuk a figyelmet, és ha legközelebb az állatkertben járnak, hosszabban csodálják meg ezt a „behemót” tollbundát.