Tamási Áronról a hamisítatlan hargitai hangulat, az ízes székely fifika, a hiába tépázott becsületesség jut azon olvasók eszébe, akik még NEM olvasták a több mint harminc év után ismét megjelent Czímeresek című regényét. Ez a könyv ugyanis egy sokkal fájdalmasabb Hazai tükör Ábel népéről. De ettől még ugyanolyan igaz…

Hogyan merészeli egy farkaslakai székely a revizionista eufória közepén a nemzetépítő erdélyi arisztokratákat tehetetlen, beképzelt barmoknak, a hazáért vért hullajtó nemes katonatiszteket sikkasztó csalóknak, a tisztes polgárokat gátlástalan törtetőknek és a csodálatos úrasszonyokat és úrhölgyeket – Igen! Népünk gyönyörű virágait! – kivétel nélkül pénzéhes, parázna kurváknak beállítani? Mindezt olyan korba helyezve, amikor 1918/19 telén a vesztes háború után román hordák tapossák az ősi magyar földet, parasztok gyújtják föl uraik és jótevőik kastélyait, egyszóval a magyar nemzet történetének legtragikusabb pillanataiban?

Nem csoda, hogy a mű csak az író saját kiadásában jelent meg, és egyből hatalmas botrányt kavart 1931-ben. Kegyetlen korrajzot ad a mímelt hazaszeretetről, az üres társasági pózokról, az önzés csimborasszójáról. A zavaros idők káoszában minden szereplő értékvesztéssel küzd, a többség öncélúan kizárólag saját boldogulását és rövid távú érdekeit tartja szem előtt, nem törődve még a legközelibb családtagokkal sem, pláne a köz (falu, birtok, város, Erdély, magyarság stb.) érdekével. Az az egy-két naiv alak, aki mégis foglalkozna ez utóbbival, menthetetlenül megőrül, elpusztul, hiszen pont azokban csalódik a legjobban, akikért tenni akart.

Tamási Áron kíméletlenül szembesít bennünket múltunk egy szándékosan elfeledett, elhomályosított pontjával, amikor „kincses” Kolozsvár haláltáncát járja az embersáskák sokasága. Mindezt keserű iróniával, rengeteg apró, rejtett, mégis sokatmondó szimbólummal úgy, hogy – az egyedi témaválasztás ellenére – megtartja lenyűgöző stílusát, ami a magyar irodalom nagyjai közé emelte. A krízishelyzetekben vergődő ember útkeresése mindig aktuális, pontosan ezért tanulságos olvasmány a XXI. század elején is.
Még akkor is, ha azt hisszük, hogy most kisebb a káosz, mint 1918 novemberében Kolozsváron…

Utóirat:
Az újév elején járunk, amikor az ember amúgy is hajlamosabb az „önidentifikálásra”. Nem is tudom megállni, hogy felhívjam olvasóink figyelmét arra, milyen hasonlóság van az Index Veszprém hitvallása és Czímeresek bevezetője között:

„Kedves Könyvem,
olyan vagy, mint a jófajta paripa: táncolsz, rúgsz és harapsz. Szereted az egyenes utat, melyen az erő és a haladás ritmusát galoppban dobolod. Szereted a tiszta időt, melyben úgy úszol a fényben, mint az aranyhal.
Szereted a vér és a föld páráját fújni.
De nem szereted, ha szádba akarják vetni a zabolát, amelyen századok rozsdája utánozza az aranyszínt. Nem szereted a leigázott gebéket, sem az ökrök kérőzdő nyugalmát, sem a szamarak vízhordó faját.
Mert fény ül egyedül rajtad: az egészség, a szabad élet és az igazság fénye.
Futsz lobogó sörénnyel és nem engeded, hogy megfogjanak a magyar állattenyésztők, akik szeretnének csordába vetni.
Táncolj, rúgj és harapj!”