Egy remekmű általában halhatatlan. De mi történik akkor, ha a kulturális emlékezet megfeledkezik egy-egy páratlan értékű alkotásról? Sorozatunkban olyan műveket mutatunk be és ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelyek részben vagy egészen, ritkán jutnak el a közönséghez, vagy mert hiányoznak a kulturális kánonból, vagy mert hazánkban nehezen hozzáférhetőek.

Bár a középiskolában említik a nevét, s talán első sikeres novellájáról, a Gömböcről esik is néhány szó, mégis úgy alakult, hogy Balzac, Flaubert és Zola mellett a tizenkilencedik századi francia irodalom egyik legnagyobb alakját kies hazánkban mostanság elhanyagolják. Ha találkozunk is Maupassant nevével, általában a regényei kerülnek előtérbe, legfeljebb a Bel Ami vagy az Egy asszony élete, amelyek ugyan jó kis könyvek, ám csak a Goriot apó, a Nana és a Bovaryné súlyos árnyékában említődnek. Miközben számomra nyilvánvaló, hogy kiváló novelláival a fin de siecle legdelejesebb elbeszélő művészetét éppen ő, Maupassant hozta létre.

Ez a meggyőződés mellesleg gyermekkoromból ered. Amikor minden fiúcska odakint a mezőn papírsárkányt eregetett és Nemo kapitány, Winnetou vagy Jelky András kalandjairól olvasott, tizenegy évesen olyan mozdulatot tettem, amely egy egész életre meghatározta irodalmi ízlésemet: leemeltem anyám könyvespolcáról néhány borítóját vesztett, fekete kötetet, amelyek egy bizonyos Maupassant nevű író elbeszéléseit tartalmazták. Az ízléses selyempapírra nyomott írások már a címeikkel felkeltették érdeklődésemet, s amikor aztán egy-kettőt elolvastam közülük, magányos éjszakáim legjobb orvosságát jelentették évekig. Az alig pár oldalas elbeszélések általában egy történetet mutattak be, amelyek azonban néha már eleve valamely szereplő meséjéből, másodkézből eredtek. Nyugtalanító írások voltak ezek, s a világ sötét oldalát ábrázolták, a finom tapintású oldalakat öngyilkosok, magányos őrültek, bohémek és gazemberek, féltékeny szerelmesek, kísértetek és rémségek töltötték be. S mivel akkoriban egyre sarjadni kezdett bennem a gyanú, hogy a világ nem túl barátságos hely, éppen megfeleltek tehát elképzeléseimnek.

Guy De MAUPASSANT (1850-1893) mindössze 43 évet élt, Flaubert volt a mestere, aki már nagyon korán felismerte benne az igazi írói tehetséget. Elhatározta, hogy módszeresen íróvá neveli, megtanította a pontos és részletes megfigyelésre, a fogalmazás fegyelmezettségére, a szavak megválogatására. Maupassant végül nagy tanítvány lett. Tizenkilenc novelláskötete jelent meg, amelyek több mint háromszáz történetet tartalmaznak, írt hat regényt, és még néhány más prózai írásművet: útirajzokat, irodalmi elmélkedéseket. S e roppant munka közben az élettől sem szakadt el: a polgári világban mozgott, érdekelte a kritikával szemlélt közélet, s ahogy az irodalomtörténet mondja: hideg kívülállással szemlélte a polgári eszmények hanyatlását. Schopenhauer volt a kedvence, s lényegében Maupassant lett a schopenhaueri pesszimizmus legnagyobb irodalmi képviselője. Jó regényíró volt, de igazi műfaja mégis a novella. Röviden ábrázol tragikus helyzeteket, a III. Napóleon bukása utáni német megszállás időszakából, a kicsinyes, önző, kíméletlen paraszti világból, a dekadens polgári környezetből. Egyik fő témája a szerelem és az erotika, illetve a megzavarodott lélek, a félelmetes, rejtélyes dolgok dimenziója. Ő is megzavarodott: negyvenéves korában elméje elborult, s három évvel később meghalt egy elmegyógyintézetben.

Maupassant novellabirodalma persze nem egyenletes színvonalú, de szinte minden története tartogat remek pillanatokat és meglepetéseket. Számomra a szerelmi őrület, a megbomlott elme és a misztikus régió ábrázolásai a legizgalmasabbak. Ha valaki nekilát ennek a hatalmas anyagnak, hadd ajánljak párat a kedvenceimből: Jelenés, Ő?, Cocotte, Magány, Horla, A félelem, A borzalom, Halottvirrasztás, Őrült?, A haj. Sajnos Maupassant novellái ma sem kaphatók új kiadásban a könyvesboltokban, így tehát aki kíváncsi rá, az 1980-as összkiadáshoz kell fordulnia, amelyeket annak idején magam is forgattam. Még fellelhető a könyvtárakban, a fordítás pedig pazar, hiszen olyan nevek ültették át őket magyarra, mint Rónay György, Benedek Marcell, Benyhe János és Szabó Lőrinc.

A sors úgy hozta, hogy alig pár héttel ezelőtt, harminckét évesen ismerkedtem meg a jenki gimnáziumok Egri csillagokjával. Herman Melville regénye, a Moby Dick, avagy a fehér bálna, eddig csak a filmvászonról volt ismerős: ott a féllábú Ahab kapitányt Gregory Peck alakította. Ennek a közepes filmváltozatnak azonban semmi köze az eredeti regényhez, ahogy a könyvesboltokban kapható rövidített, diákoknak szánt, illusztrált és megrostált, színes kiadásnak sem. Aki az igazi Moby Dickre kíváncsi, annak a könyvtár marad.

A tizenkilencedik századi amerikai irodalomról sem tudunk sokat. Washington Irving Álmosvölgyét, Thoreau Waldenjét, és az elangolosodott Henry James néhány regényét őrzi csupán valamelyest a honi emlékezet, meg persze Poe A hollóját, vérfagyasztó rémtörténeteit és talán Whitman költeményeit. De mint a Walden, ahol a rosseau-i természeteszmény jegyében vonul a szerző a sűrű erdőbe, Melville remekműve is valami hasonló: annyi különbséggel, hogy az erdő itt most az óceán, a kis kalyiba pedig egy bálnavadász hajó. Ennek a Pequod nevezetű hajónak a fedélzetén szolgál Ishmael, a regény narrátora, aki beszámol különös kalandjairól, a féllábú, fanatikus Ahab kapitányról, s a hatalmas fehér bálnáról, amely a kapitányt megcsonkította. Ahab elhatározza, hogy mindenáron megöli a szörnyet, s az út viszontagságainak krónikája e történet. Melville regénye mégsem egyszerű ifjúsági kalandregény Verne-modorban. Részben szimbolikus emberiségdráma, részben pedig ismeretterjesztő próza, néha egészen olyan, akár egy természetfilm. A bálnavadászat lexikona és a cetfaj enciklopédiája, a vízi világ katalógusa és az óceán mitikus természetének bibliája.

Bár a tizenkilencedik század derekán íródott, s azóta a bálnákról való tudásunk bizonyosan gyarapodott, ha valakit érdekelnek ezek a tengeri lények, szerintem első körben feltétlenül érdemes Melville könyvéhez fordulnia. A szerző hatalmas tudással, izgalmasan mutatja be a százötven évvel ezelőtti bálnavadász hajók mindennapi életét, az óceán veszélyeit és élőlényeit, illetve a bálnák számos faját, egyéniségüket. Szegény Melville, mindössze annyiban tévedett, hogy a bálnák családját kipusztíthatatlannak, csaknem örökéletűnek hitte. Nem számolt azzal, hogy a huszadik század ipari méretekben képes kifosztani az óceánt is, s a cetpopuláció megmentésének érdekében alapítványokat hoznak majd létre. Ugyanakkor Ahab kapitányban egy tengerész Faustot teremtett, aki a természettel dacolva próbálja legyőzni a világot és önmagát, mert e kettőt egyidejűleg a fehér bálna, Moby Dick testesíti meg. (Közeli rokona Hemingway öreg halászának) Hogy milyen sikerrel jár, maradjon titok azok számára, akik még nem olvasták a világirodalom egyik legfontosabb alkotását, amelyet valamiképp a köztudat ifjúsági regényként tart számon, noha sokkal több annál: az amerikai kultúra óriási, komor monumentuma.