Közel fél évszázada dolgozik a szakmában. Keze munkáját dicséri ugyanennyi ideje mindenki, aki kóstolta már a felsőörsi vagy mindszentkállai borokat. Az Érsekség borászát és egyben számvevőjét kereste föl a Veszprém Index, aki munkatársunknak mesélt családi hagyományokról, miseborokról, az elmúlt időkről és azok nagyszerű szakácsnőiről.

Index: – Mióta dolgozik az érsekségen?

Varga Ferenc: – 1960. augusztus 19-én kerültem ide. Előtte Mindszentkállán dolgoztam az akkor még püspökségi szőlőben. Ott figyelt föl rám az akkori gazdasági helynök úr, Dr. Csontos Gyula, aki Veszprémbe hívott – kezdetben csak egy évre helyettesíteni, mivel az elődöm szanatóriumba került betegsége miatt. Az esztendő letelte után visszamentem Mindszentkállára a szőlőbe dolgozni, majd Csontos úr bemutatott későbbi utódának, Fonyódi Vilmosnak, aki – amikor elődömet elküldték – már engem keresett meg 1962 februárjában, és azóta folyamatosan itt vagyok Veszprémben.

Index: – Milyen lépcsőket járt végig, mire a mostani, számvevői pozícióba eljutott?

VF: – Természetesen nem mindig ugyanazt csináltam. Kezdetben Fonyódi úr mellett dolgoztam négy évig, majd Angyal Vendel atya mellett tizennyolc évig. Tőlük lestem el a munka gyakorlati részét, a szőlőművelést, a gazdasági adminisztrációt. Nagyon sokat tanultam tőlük, együtt végeztünk mindent, mindenhová magukkal vittek, és tulajdonképpen ez alatt az idő alatt sajátítottam el minden olyan dolgot, ami szükséges a mostani munkámhoz is. Később vasárnaponként, munkám mellett, Tóth segédpüspök úr sofőrje is lettem, akit tíz éven keresztül vittem bérmálni szerte az egyházmegyében, amely évtized életem legszebb korszaka volt. Nagy tisztelettel és szeretettel emlékszem rá, mert olyan ember volt ő, akit nem lehet szavakkal méltón leírni. Csodálatos, nyitott szívű, szeretetteljes embert ismertem meg benne, csak jót lehet róla elmondani. Nagyon-nagyon szép évek voltak azok. Utána Dr. Kögl Lénárd lett a főnököm, aki a nyolcvanas évek legelején kinevezetett számvevőnek, ahol később Csoma János, most pedig dr. Mail József gazdasági helynökök vezetésével dolgoztam, illetve dolgozom. A Lénárd atya óta azonban önállóan végzem a szőlővel és borokkal kapcsolatos teendőket.

Index: – Hogyan került kapcsolatba Mindszentkállán a püspökséggel?

VF: – Mindszentkállán a falu élete szorosan összefonódott a püspökséggel az ottani püspöki szőlők miatt. Mivel szüleim szegények voltak és én voltam a legidősebb fiú, ahogy kimaradtam az iskolából, munkába álltam, így szívbeteg édesapámnak, aki nem nagyon dolgozhatott, besegítettem. Azért is fontos volt, hogy minél hamarabb dolgozzak, mivel a házunkat kellett építeni, és nekem is hozzá kellett járulnom a családi költségvetéshez. Ezen kívül Mindszentkállán tanulási és munkalehetőség se nagyon létezett, így kézenfekvő volt, hogy a püspökség szőlőjében vállajak munkát, ahogy sok más fiatal is a faluból ott talált megélhetést. Máig sem tudom, minek köszönhettem, hogy a Csontos úr szeme megakadt rajtam, és kiemelt engem, hogy az akkori vincellért helyettesítsem Veszprémben. Aztán itt a városban végeztem el később a közgazdasági technikumot. Nem volt könnyű dolog abban az időben a püspökség alkalmazottjának lenni, nehéz idők jártak akkoriban, de mint vallásos családból származó, és vallásomat azóta is gyakorló ember, kitartottam a hitem és az elveim mellett. Soha nem kívánkoztam el, szerettem, és most is szeretem csinálni, amit csinálok, nem is tudnám elképzelni az életemet másképp.

Index: – A Balaton-felvidéken sok családnak volt szőlője. Lehet a vincellérkedést a családi hagyományok folytatásának tekinteni?

VF: – Bár borászati végzettségem nincs, de ebben nőttem föl, a családunkban nagybátyám és nagynéném férje is vincellér volt. Nekünk is volt szőlőnk, édesapámmal ott már gyermekként megtanultam az alapokat, és hát a falu is a püspökség szőlejébe járt dolgozni, ugyanúgy, mint én. Ott voltam szerződött munkás, és itt tavasztól őszig végigcsináltunk minden szőlővel kapcsolatos munkát, tehát gyakorlati tudásom kezdetben is volt már valamennyi. Ma már a családi szőlőnk nincs meg, szüleim után öcsémé lett, aki eladta, mert nem győzte. Nekem meg már elég ez a hat hektár érsekségi szőlő, ezzel is bőségesen van mit tenni.

Index: – Történt valamilyen változás a szőlő feldolgozásában azóta, hogy ide került?

VF: – Nem nagyon változott semmi, a boraink most is a hagyományos módszerekkel készülnek. Egyrészt az íze így ugyanolyan, mint régebben, másrészt a püspökség a világháború után soha nem rendelkezett olyan anyagi eszközökkel, amelyek lehetővé tettek volna bármilyen különösebb fejlesztést. A magunk szolid módján mindig értünk és érünk el eredményeket, és azt hiszem, jól van így, ahogy van. A XIX. században Ranolder püspök úr idejében nemzetközi díjakat nyertek a boraink, aki amellett, hogy maga is vásárolt szőlőt, tanította a parasztembereket a szőlőművelésre, igyekezvén meghonosítani a szőlőkultúrát, és ezzel egyszerre gondolt az egyszerű emberek megélhetésére is. Ma nem törekszünk arra, hogy borversenyeket nyerjünk és aranyérmes borokkal büszkélkedjünk, de nem is volt soha ez az elsődleges cél. Úgy gondolom, nem ez az egyetlen módja annak, hogy kitűnjünk. Aki iszik a borunkból, az ma is tudhatja hogy tiszta bort iszik. A misebor meg is kívánja, hogy tiszta legyen.

folyt. köv.