Volt egyszer egy pápa, egy ember, ember az emberek közül, pápa a pápák közül. Ember és pápa egyszerre, nem kis szó, nem kis cselekedet. Megtette mindazt, amire a lelkiismerete, neveltetése, származása és vallása kötelezte, vezérelte. És mindezek mellett vezérré vált ő maga is, irányítójává egy több mint kétezer éves hagyománynak, kultúrának. Lengyelként, közép-európaiként képes volt megszólítani több világot, világrészt.

II. János Pál személye több szempontból is szimpatikus volt számomra. A magam részéről én inkább az embert és nem az egyházvezető személyt láttam benne szívesen. Szerettem, ahogy nevetett. Csak bölcs és víg kedélyű öregurak tudnak úgy derülni, ahogyan ő is. Már amaddig tudott. Még, ha elhittem is, hogy életének utolsó szenvedésekkel teljes szakaszában Jézus passiótörténetéhez hasonló kálváriát járt be, zavart, ahogyan az általa képviselt intézmény hirdette a maga és haldokló pápája nagyságát.

Egyiküknek erre semmi szüksége sem volt. Az embereknek azonban jóval nagyobb szükségük volt őrá. Korábban sohasem láttam még ilyet, hogy emberek milliói mennyire nehezen engednek el valakit, mennyire ragaszkodnak hozzá, milyen figyelemmel kísérik elmúlását. Egyszerre volt felemelő és lesújtó. Elmúlásában éppolyan teljes, mint életében. Klasszikus alkat, klasszikus figura. Mindehhez egészen biztosan köze volt színházi és irodalmi ismereteinek is. A második világháború idején ő maga is tagja volt egy Krakkóban, illegalitásban működő színház társulatának. A háború kitörése előtt egy évvel pedig még lengyel nyelv és irodalom szakra iratkozott be a Jagelló Egyetemen.

Római triptichon című kötete 2003-ban jelent meg Rómában és Krakkóban egyidejűleg. A kötetben szereplő versek egy évvel korábban, nyári pihenése alkalmával születtek. Teológiai, filozófiai tárgyú költemények ezek, melyek részben folytatásai az 1978-ig, pápává választásáig írt műveinek. Ebben az időszakban egyébként nemcsak lírai szövegeket írt. Drámái és prózai írásai álnéven ugyan, de szintén megjelentek korabeli újságokban, folyóiratokban. Két színdarabját be is mutatták. 1987-ben Versek és színművek címmel saját nevén ugyancsak megjelentetett egy gyűjteményt.

A kötet három részből áll. Az első írójának Istenhez fűződő viszonyát tárgyalja. A második Michelangelo, a Teremtés könyvét ábrázoló, a Sixtus-kápolnában található festményeinek szépségéről szól, míg a harmadik rész Ábrahám hitének a jelentőségéről, nagyságáról vall.

Az előadás során a kötetet „színpadra álmodó” rendezőnőnek – az ugyancsak lengyel származású Elzbieta Modzelewskának – a Vatikánvárosban rögzített saját felvételeit is láthatjuk. A kívülről megmutatott pápai dolgozószobának a színpadon berendezett belső terébe kerülünk, ahol három színész olvas fel részleteket a szerző művéből. A Biblia Istene, Ádámja, Évája és mások szólalnak meg rajtuk keresztül. Isten és ember egyformán örül mindannak, ami van, mert a létezés egyetlen szabályt ismer, a való tiszteletét, a valóság fölötti örömöt. Az öröm senkitől sem idegen. Tud örülni az Úr, amikor látja, hogy mindaz, amit alkotott, az „jó”, esetenként „nagyon jó”, és tud örülni a teremtmény, mert mindaz, amit kap, ugyanannak a jónak forrása, ahonnan ő is vétetett.

Az írásokat közvetítő szereplők hitelesen alakulnak az általuk felolvasott szövegrészekhez. Arcjátékaik és gesztusaik annyit tesznek hozzá a felolvasott művekhez, amennyit az adott tartalmak és témák megkövetelnek. Ádám kedvesen tekint Évára – hogyan is tekinthetne másképp –, s az Úr nézésében a haragon túl ott rejlik a megbocsátás, a dolgokon, a történteken való felülemelkedés. Ez az istenalak nem haragos, nem haragtartó, tudja, hogy mindaz, ami van, miatta és őérte létezik. Őt dicséri hibáival és erényeivel együtt.

II. János Pál személyéről, életéről bizonyára sokakban, sokféle kép él. Lehet, hogy sem az emberről, sem a pápáról nem gondolkodunk egyformán, nem emlékezünk rá hasonló módon. Ez az előadás, nemcsak a megemlékezés gesztusának fontos szerepét tölti be, hanem egyben segít is újragondolni és továbbfolytatni mindazokat az eszmeiségeket és cselekedeteket, melyeket az ember és a pápa, a pápa és az ember egyformán fontosnak tartott, fontosnak tart.

II. János Pál: Római triptichon; Fordította: Zsille Gábor; Közreműködik: Baranyi Péter, Szűcs László, Terescsik Eszter; Rendezte: Elzbieta Modzelewska; Felolvasószínpad; Veszprémi Petőfi Színház; Stúdió