Fiatal, lendületes, nyers humorú. A lényegre törekvő, pontos, „önbecsülő” ember. Nyílt, őszinte természet. A „maxon motor hungary” vezetőjét, Szalai Attilát faggatta a Veszprém Index munkáról, tervekről, marsjáróról, magánéletéről, fiakról és Erdélyről. (Most sem hazudtolta meg magát. Jó hallgatni eszmefuttatásait.)

Index: – A fiaid már látták a marsjárót a Jövő Házában?

Szalai Attila: – A Jövő Házába ez idáig nem jutottunk el. A hivatalos megnyitón részt vettem, remélem, a téli szünetben az egész családdal meg tudjuk nézni. Bár Levente még nem nagyon érti, hogy mi az a Mars és marsjáró, Botond már nagyobb, ő tud róla. Persze lelkes volt, amikor elmeséltem, hogy mit gyártott hozzá a „maxon”.

Index: – Hogyan próbálod meg őket az Életre nevelni?

SzA: – Életre nevelni??? Ahhoz, hogy valaki kismotort vezessen, már vizsgázni kell. A nevelés – amivel életeket döntünk el – az nem kötelező tárgy. Igaz van pedagógusi végzettségem, de az inkább az oktatást, mint nevelést segíti. Én abban hiszek, hogy sokat számít, mit viszünk otthonról. Ami akkor lehet valóban sok, ha időt szánunk a gyerekekre. Tehát türelemmel kell nekik minél többet megmutatni a világból.

Index: – Van amire ők tanítottak meg? Amit esetleg még a munkádba is alkalmazni tudsz?

SzA: – Amire megtanítanak: sokszor a fáradtság és leterheltség ellenére is mosolyogni, a fáradtságunk ellenére is gyorsan felfrissülni a nevetéstől. Nem tudom megítélni, hogy ezt tudom-e alkalmazni a munkában is, de mindenesetre igyekszem.

Index: – A szíved csücske Erdély… Ahová egy „turisztikai szál” is köt…

SzA: – Erdély valóban a szívem csücske… Van egy nagyon jó barátom, aki azt mondta a ’90-es évek elején, hogy Ausztriát vagy Svájcot bármikor megnézheti, az 10–20 év múlva is ugyanúgy fog kinézni. Ami most van – sajnos lassan csak volt – Erélyben (és teszem hozzá, a moldvai csángóknál), az lassan, de folyamatosan eltűnik. Változik a táj, változik a társadalom, változik minden. Életem legnagyobb élményei valóban odakötnek, pedig innen, a Dunántúlról származom. A kötödés olyan erős lett, hogy végül barátainkkal közösen vettünk egy házat, a teljesen magyar Csíkcsomortánban, Csíkszeredától 5 km-re. Amit saját kikapcsolódás mellett most panzióként próbálunk működtetni. (Belefér a reklám? A www.szelloszallo.hu oldalon informálódhattok.) Vissza az élményekhez: érdekes kis falu Csíkcsomortán, a papja a Magyar Köztársaság Elnökétől kapott kitüntetéssel büszkélkedhet. Amikor a ’80-as években templomot akartak építeni, természetesen nem kaptak rá engedélyt. Így aztán végül ravatalozóra kértek. Aztán a végén egy kicsit nagyobb lett… Több ízben fordult elő, hogy vadidegen emberek láttak vendégül napokra, mert hátizsákunkkal Magyarországról érkeztünk. Az állásinterjúk egyik szokásos kérdése, hogy milyen teljesítményére a legbüszkébb? Én arra, hogy tizenketten eljöttek velem a Duna-deltába, mert én oda szerettem volna menni. Van olyan erdélyi barátom, akinek ezt megtiltották a szülei. Ez alatt a három hetes út alatt aludtunk szénapadláson, sátorban, hajón, vonaton, dunai kikötő partján, csángóknál házban, vasútállomáson. Talán csak a kemping maradt ki. („Világ csúfjára nem alhattunk az udvaron a saját sátrunkban…”) Utaztunk hajóval, busszal, vonattal, traktorral, kisvasúttal (Azóta ez is megszűnt Marosvásárhely és Szováta közt, amit még Ferenc József idején építettek sószállításra). Szép és vidám idők voltak, amikor több időnk volt mind ilyen utakra, mind az ott élőkkel való kapcsolatteremtésre…

Index: – Milyen üzenettel búcsúznál az Index-olvasóktól?

SzA: – …hogy olvassák az Indexet! Az olvasásra szánjanak időt!