Az állatkerttel való kapcsolatom hosszú-hosszú évekre nyúlik vissza, s elmondhatom, érzelmeim negatív irányban nem változtak, sőt, egyre inkább szeretem a Veszprémi ZOO-t. Kisgyermekként is rengeteg élményt nyújtott nekem az állatkert, és most, felnőttkoromban is ugyanez a helyzet.

Általános iskolásként az a szerencse ért, hogy a Szilágyiban Bali József tanította osztályunknak a biológiát. Mint a természet (növények és főleg állatok) iránt érdeklődő gyerekként természetes volt, hogy Józsi bácsi ösztönzésére beléptem a Madártani Egyesületbe, és kétszer is részt vehettem a nyári ZOO-táborban. (Ha jól emlékszem, a túljelentkezés miatt igazi kiváltság volt bekerülni a ZOO-csapatba.)

A tábor örök időkre szóló élményekkel gazdagított, és valóban megismertetett az állatkert mindennapjaival. Emlékszem, mi magunk vittük ki az eledelt az akkor szafarinak nevezett erdős hegyoldalba (ami most a tanösvény) a fákon gubbasztó egerészölyveknek, ott voltunk a tápok bekeverésénél, megsimogathattam az elaltatott oroszlánt… A tábor ideje alatt mindenkinek meg kellett figyelnie egy-egy állatot, és részletes naplót kellett vezetnie mindennapjairól. Én elsőre a mosómedvét választottam, amivel be is fürödtem, mivel ezek a mindenevők leginkább éjszaka aktívak, így aztán figyelhettem egy hétig a nappal alig mozgó szőrmókokat. Következő évben már a vízimadarak mellett döntöttem, és mit mondjak, több adat került a füzetembe. A tábor persze ennél sokkal többet nyújtott – természetközeli gondolkodásra, a természetet óvó viselkedésre nevelt.

Az ezt követő években persze sokkal kevesebbet jártam az állatkertbe – hiába, a kamaszkor másfele vitt el –, de időről-időre leugrottam, hogy lássam, milyen változások történnek. Aztán elérkezett nálam is az a pillanat, amikor immár nem csupán magam miatt látogattam a ZOO-ba, hanem gyermeke(i)m kedvéért. Ekkor tudatosult bennem, mekkora jelentőségük van a régi táboroknak. Teljes magabiztossággal mozogtam a rég látott állatok között – és még egy-egy furmányos gyermek-kérdésre is tudtam válaszolni.

A csajaim (lsd. lányaim) megszületése óta – főszerkesztőm szavaival élve – az állatkert a második otthonom. Még így késő ősszel, kora télen is. Sőt, ilyenkor tán jobban is szeretem, mint nyáron, mert bár kevesebb állat látható, de kevesebb a látogató is. És ez számomra meghatározó ok. Mint az állatokat egy hangyányit ismerő ember, néha teljes letargiába tudok esni embertársaim viselkedésétől és tudatlanságától. Pl. hiába írják ki az állatkert dolgozói mindenhova, hogy „benyúlni tilos”, „az állatokat etetni tilos” – a látogatók benyúlnak és etetnek. Aztán meglepődnek és felháborodnak, ha a nem épp barátságos teve vagy a már fent említett (éppen ébren lévő mosómedve) megcsippenti a kezüket, vállukat.

De ennél is fájdalmasabb élmény, amikor azt látom, hogy a prérikutyákat egyszerűen csak ürgéknek, az impalákat pedig őzeknek titulálják az apukák, anyukák – mindezt úgy, hogy nem tesznek két lépést az állatot bemutató kis táblácskáig, amin ugyebár a neve mellett ott olvasható az állat eredeti élőhelye, szaporodási szokásai, tápláléka stb. Ilyenkor a szegény kisgyermeket sajnálom, aki eljött Veszprémbe, az állatkertbe, és úgy megy haza, hogy prérikutya helyett ürgét, impala helyett őzikét látott. Ezért aztán, amikor csak tehetem, vagy délelőtt, vagy közvetlen zárás előtt megyünk a családdal az állatkertbe. (A késő délutáni időpont a legjobb, mert akkor az éjszaka aktív állatok is elkezdenek mozgolódni, ha másért nem, az etetés miatt.)

Az állatkert épül, szépül – lesz majomház, madárház, kicsi szafari a Gulya-domnbon –, de persze van még mit fejleszteni: nekem leginkább a sörényes juhok vascsöves karámja szúr szemet hétről-hétre… Mégis, a Veszprémi ZOO a város büszkesége. Megalapozottan. Emellett kiváló hely a kikapcsolódáshoz – az állatok mellett a már elcsépelten sokat emlegetett természeti környezet kiszakít a mindennapokból. Elég csak a tanösvényen végigsétálni: a pár száz méter olyan, mint ha a Balaton-felvidéken túráznánk, mondjuk Óbudavár környékén… És már ezért érdemes ellátogatni a Viadukt alá.