Egy remekmű általában halhatatlan. De mi történik akkor, ha a kulturális emlékezet megfeledkezik egy-egy páratlan értékű alkotásról? Sorozatunkban olyan műveket mutatunk be és ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelyek részben vagy egészen, ritkán jutnak el a közönséghez, vagy mert hiányoznak a kulturális kánonból, vagy mert hazánkban nehezen hozzáférhetőek.

A japán kultúra, többek közt a kelet-ázsiai film- és médiahullámnak köszönhetőn valamelyest kilépett az ismeretlenségből. A nemzetközi filmfesztiválok díjai és a Tarantino-divat újra a köztudatba emelte a nyolcvanas évek óta elfeledett jakuzaromantikát, szamurájmítoszt, s a japán képregény, a manga is virágzik Európában és Amerikában, nemritkán megfilmesítve. Ennek ellenére döbbenetesen keveset tudunk a japán filmművészetről és még kevesebbet e távoli szigetország irodalmáról. Az sem segített, hogy hosszú évtizedek után a kilencvenes években végre magyar fordításban is napvilágot látott a modern japán irodalom legjelentősebb alakjának néhány regénye. Persze fájdalmasan csekély e honi jelenlét ahhoz képest, amekkora életműve, rangja és kultusza van egyébként MISIMA Jukio japán írónak.

Misima életpályája rendhagyó, gazdag kincsesbánya az irodalomtörténet és az olvasók számára. 1925-ben született Kimitake Hiraoka néven. A kezdetben vézna, érzékeny, gátlásos, homoszexuális hajlamú fiúcska, aki nagyanyja autokratikus szárnyai alatt nőtt fel, 12 évesen írni kezdett, később megismerkedett az ősi szamuráj-hagyománnyal és annak erkölcsfilozófiai kódexével, a Hagakurével, majd művésznevet vett fel, testépítésbe fogott és huszonévesen megteremtette önmagát. Azt a Misimát, akiben voltaképpen két vagy több személyiség élt egyszerre: a szenzibilis gyermek, a művelt író, a radikális politikus és a bátor szamuráj. Nádas Péter, aki mind prózaművészetének, mind pedig jellemének kiváló ismerője, így ír róla: „Csodálóinak, híveinek, kritikusainak, elemzőinek és biográfusainak a mai napig igen nagy nehézséget okoz azoknak az összefüggéseknek a magyarázata, amelyek ezt a leheletfinom érzékenységekkel operáló, szerzetesi szorgalmú írót, és a semmilyen harsány gesztustól sem visszariadó botrányhőst, az aszkétát és a kicsapongót, a dendit és a terroristát, a népfit és a médialovagot egyetlen személyiséggé teszik.” Hogy mennyire különleges Misima élete, azt leginkább a halála példázza: magánhadsereget alapítva 1970 novemberében négy katonájával túszul ejtette a Japán Honvédelmi Erők tábornokát, azzal a céllal, hogy visszaállítsa a császári hatalmat. Sikertelen kísérlete után azonban egyik tanítványával rituális öngyilkosságot, szeppukut hajtott végre.

Misima életrajza talán mégsem volna elegendő a kultusz ébrentartására, hiszen elsősorban az európai modernitást a japán irodalmi tradícióba integráló pazar szövegeivel vált a huszadik század egyik legnagyobb írójává. Jómagam 2000-ben találkoztam vele először, amikor a Nagyvilág-könyvek sorozatában magyarul megjelent az Egy maszk vallomása című, 1946-ban íródott kisregénye. A regény alapmotívuma egy homoszexuális fiatalember küzdelme önmagával és a világgal. Vallomásos formában, belső monológ segítségével mondja el, hogyan kell beilleszkednie környezetébe, anélkül, hogy lelepleződjenek valódi érzései. Misima könyve mégsem csupán egy szexuális identitásával birkózó férfi vallomása, hanem sokkal inkább egy, a társadalomnak és a világnak kiszolgáltatott figura szenvedéstörténete, aki valódi énjét rejtegetve próbál meg boldogulni a korabeli Japánban, ám végül felismeri, hogy nem képes maradéktalanul megszabadulni a maszk páncélja alatt, személyisége mélyén hordott érzékeny gyermektől.

Misima másik magyarra fordított regénye, Az aranytemplom, ugyancsak egy különös fiatalember története. A regény középpontjában Kiotó 1398-ban emelt monumentális műemléke áll, az Aranytemplom, amely 1950-ben leégett. Az író könyvében ennek a gyújtogatásnak a történetét dolgozza fel. A regény főhőse maga a gyújtogató, aki ismét egy belső monológ formájában meséli el, hogy jutott arra az elhatározásra, hogy megsemmisítse az épületet. Az aranytemplom a bennünk lakó szépség elpusztításának egyik legsikeresebb mélylélektani alapműve, amelynek angol fordítása megalapozta a szerző hírnevét a világban, s noha Nádas szerint „nem tartozik Misima legjobb munkái közé”, rendkívül élvezetes olvasmány. E köteten kívül csupán a Hullámok sűrűjében című regénye jelent meg magyar nyelven, ami fájó hiány, hiszen sokak szerint olyan kiváló alkotások sorakoznak még életművében, mint A tengerész, aki elhagyta a tengert, illetve A termékenység tengere c. tetralógia, amelyet halála napján fejezett be. Csak reménykedem, hogy egyszer felfedezi őket a hazai könyvkiadás, és a magyar olvasók is megismerkedhetnek Misima jelentőségével.

S ha már Japán, nézzük meg, mit ismerhet a magyar közönség e kultúra kincseiből. A japán irodalom nagyjai közül eljutott magyar földre Kavabata Jaszunari néhány regénye (ő egyébként Misima egyik mentora, támogatója is volt), találkozhattunk Abe Kobo munkáival is, amelyek közül talán A homok asszonya lehet ismerős a honi olvasó számára. Ugyancsak ismerős lehet Fukazawa Hichiro, Zarándokének című regényével, illetve a Nobel-díjas Oe Kenzaburó, akitől viszont a magyar könyvkiadás csupán egyetlen művet jelentetett meg. Lehet még említeni az angol nyelven alkotó Kazuo Ishiguro műveit, akinek Napok romjai (magyarul A főkomornyik szabadsága) című regényéből kiváló film is készült James Ivory rendezésében, illetve a fugu nevezetű mérges halról írott novellája is sokak számára ismert. (Családi vacsora). De itt aztán vége a felsorolásnak. Nem kétséges, hogy mindez sovány mérleg ahhoz képest, hogy az irodalomtörténet még egy rakás kiváló japán írót tud felsorolni, nevezetesen: Ibuse Masuji, Noma Hiroshi, Shiga Naoya, Tanizaki Junichiro és Dazai Osamu Shayu. Ők persze csak száraz, semmitmondó nevek maradnak, ha fordítóink nem vállalkoznak az átültetésükre, ami nyilván a nyelvi elszigeteltség következménye is.

A japán film hazánkban valamivel szerencsésebb helyzetben van az irodalomhoz képest, ám ha szeretnénk megnézni vagy beszerezni néhányat közülük, máris szembesülünk a magyar forgalmazás elképesztő korlátaival. Ma Magyarországon néhány Hideo Nakata-horrorfilmen, Akira Kuroszava pár klasszikusán, illetve Takeshi Kitano némelyik munkáján és egy-egy japán rajzfilmen kívül szinte semmilyen más japán filmalkotás sem nézhető meg és szerezhető be képhordozón. Mindez abban az időszakban, amikor az itthoni kritika egyre többet foglalkozik az ázsiai filmművészettel, és tőlünk nyugatra óriási a kultusza. Csak néhány rendező és mű, amelyek megtekintése lehetetlen: Imamura Shóhei két Arany Pálmás alkotása, a Narajama balladája és az Angolna. Kaneto Shindo egykoron gyakran vetített egzisztencialista színezetű komor klasszikusa, a Kopár sziget. Aztán a japán mozgókép egyik legnagyobb hatású művésze, Ozu Yasujiro, akinek bár a Tokiói történet című örökzöldje az Odeon révén videón megtekinthető, de aztán nincs tovább. S akkor még nem beszéltünk Kinji Fukasaku formabontó életművéről, Kenji Mizoguchi klasszikusairól, többek közt az Oharu életéről és az Ugecu történetéről, vagy az annak idején Az érzékek birodalmával ismertté lett Oshima Nagisáról, és olyan kortárs kultalkotókról, mint amilyen Miike Takeshi, akinek perfekt erőszakfilmjei mostanában tarolnak a nyugati közönség széksoraiban. Arról már nem is merek szólni, hogy még a nyolcvanas évek végén láttam egy lehengerlő japán szatírát, Az őrült család címmel, melynek rendezője Ishii Sogo, s azóta is hiába vadászom rá, egyszerűen láthatatlanná vált.