Egy remekmű általában halhatatlan. De mi történik akkor, ha a kulturális emlékezet megfeledkezik egy-egy páratlan értékű alkotásról? Sorozatunkban olyan műveket mutatunk be és ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelyek részben vagy egészen ritkán jutnak el a közönséghez – vagy mert kihullottak a kulturális kánonból, vagy mert hazánkban nehezen hozzáférhetőek.

A következő három alkotónak első pillantásra látszólag semmi közük egymáshoz, ám a tüzetesebb vizsgálat során kiderül, hogy mind földrajzilag, mind pedig alkatuk tekintetében szoros szálak fedezhetők fel közöttük.

Léteznek olyan rejtőzködő alkotók az európai művészetben, akik egész életüket egy poros szobában vagy hivatalban töltötték, s miközben az irodalmi dicsőséget Mann vagy Joyce söpörte be, a háttérben megbúvó csöndes zsenik nélkül nem született volna meg egyetlen korszakalkotó nagyregény sem. Jó példa erre Kafka, akinek svábbogárnyi létezését legalább a huszadik század második felében kárpótolta hatalmas kultusza. Van azonban két olyan író, akiket az irodalmi köztudat sohasem sorolt a legnagyobbak közé, de az utóbbi években lassan fény derült arra, hogy búvópatakszerűen legalább olyan hatással voltak a modern irodalomra, mint az Ulysses vagy a Varázshegy.

Egyikük Fernando Pessoa, akit én magam szívesen nevezek a portugál Kafkának, mert bár érintőlegesen részt vett a korabeli portugál irodalomcsinálásban, publikált folyóiratokban, függetlenségének megőrzése érdekében mégis egész életében hivatali tisztviselőként dolgozott Lisszabonban. A modern portugál irodalom legjelentősebb alakja 1888-ban született és 1935-ben halt meg, de életművének súlyát csak az utókor ismerte fel. Világlátása meglehetősen komor, költészete pedig olyan új utakat nyitott, amelynek hatása egészen a posztmodernig vezet.

Legfőbb ismertetőjegye, hogy megsokszorozta önmagát költészetében, szinte skizoid módon. Egyszerre négy személyiséget működtetett a verseiben, saját maga, azaz Pessoa, illetve még három másik poéta álneve alatt írta költeményeit, nevezetesen: Ricardo Reis, Alvaro Campos és Alberto Careiro. Ez a négy alakváltozat, egyenként, önmagában is kiváló költői teljesítménynek nevezhető, én magam viszont mégis a Kétségek könyve című kötetét tartom fő művének, amely egy önmagáról mintázott lisszaboni hivatalnok feljegyzéseit tartalmazza, s körülbelül hasonló világot jelenít meg, mint amilyet Kafka sötét hangulatú, lidérces írásaiban és naplója lapjain, a korabeli Prágában. A két város színe a két író szövegeiben egyaránt szürke és fekete. A piszkos lisszaboni utcák hétköznapjai, a magány és a szorongás szürreális látomásokkal terhes megragadása az európai irodalom egyik legfigyelemreméltóbb remekművévé avatják Pessoa alkotását.

Míg Kafka Prágában, Pessoa pedig Lisszabonban folytatta rejtőzködő irodalmi munkásságát, addig egy Robert Walser nevezetű ember Svájcban, egész pontosan Biel városka utcáit rótta hasonló elszigeteltségben. A hazánkban egészen az utóbbi évekig szinte teljesen ismeretlen svájci írónak a nyugat-európai kánonban már régóta nagy reputációja van, pedig életében szinte senki sem foglalkozott vele. Néhány írása, amelyek korabeli lapokban jelentek meg, illetve visszhangtalan regényei csak jóval halála után kezdték foglalkoztatni az olvasókat.

Robert Walser 1878-ban született, s alig negyven évet felölelő életműve egyedülálló kincs az európai irodalomban. Ahogy hideglelős írásai, magányos életpályája is kissé bizarr: írói működését megszakítva 1933-ban úgy döntött, hogy beköltözik egy elmeszanatóriumba. Noha még 23 évet élt, ettől kezdve nem írt többé egyetlen sort sem, mígnem 1956 decemberében szívrohamban meghalt a herisaui elmegyógyintézet ápoltjaként. Nehéz megfogalmazni, mitől olyan bravúrosak Walser prózái, de talán érdemes tudni, hogy Kafka is rajongott rövid lélegzetű írásaiért. A két író szövegalkotási technikáiban sok közös pont kimutatható, ennélfogva Walser tulajdonképpen a prágai mester elődjének, tanítómesterének is tekinthető. Walser írásművészetéről első magyar fordítója, Halasi Zoltán, a következőket írta: „Van bennük valami villódzó, valami meghatározhatatlanul fluoreszkáló. Jóformán eldönthetetlen, mikor tréfál, mikor gondol valamit komolyan. Mintha két maszkot lengetne egyszerre az arca előtt: a bohócét és az áldozatét. Ettől a súlyos mindig könnyűvé, a könnyű mindig súlyossá válik.”

Egyik jelentős kötete, a Jakob von Gunten című naplóregény, a napokban jelent meg először magyarul, Bán Zoltán András fordításában, s szinte valamennyi írói erényét megvillantja. Nem szokványos regény, hanem igazi szövegközpontú, markáns Walser-próza, a messziről felismerhető, gyakran komikus, mégis torokszorító, virtuóz Walser-mondatokkal semmihez sem hasonlítható, félelmetes csemege minden valamirevaló irodalmár számára.

Svájc és Portugália pedig egy 1981-es filmben ér össze. Eddigi tapasztalataim szerint Alain Tanner neve teljesen ismeretlenül cseng a filmbarátok körében, noha a svájci rendező munkáit játszották a hazai mozik a nyolcvanas években, és néhány művét a televízió is vetítette. Az A fehér városban című filmjének helyszíne Lisszabon, mégpedig a Pessoa írásaiban is megjelenő lepattant, piszkos, ódon atmoszférával. Egy svájci hajómérnökről szól a történet, aki a lisszaboni kikötőben leszáll a hajójáról, és képtelen visszaszállni rá. Hirtelen úgy érzi, nem képes visszatérni a hazájába és a világba, kilép az időből, úgyszólván megszünteti önmagát.

Talán sokan kacérkodtak már a gondolattal, mi lenne, ha lerázhatnánk magunkról eddigi siralmas életünket, megkövesedett sorsunkat, és a világ egy másik, eldugott szegletében, megszabadulva civilizációs láncainktól, egy teljesen új életbe kezdenénk. Nos, a kiváló Bruno Ganz alakította főhős mindezt megpróbálja: úgy dönt, eltűnik nyomtalanul, megsemmisíti eddigi önmagát a lisszaboni sikátorokban. Kibérel egy hotelszobát, járja a lisszaboni utcákat, portugál lányokkal szeretkezik, s eközben 8 milliméteres kamerájával rendületlenül rögzíti élményeit, az elkészült szalagokat pedig feleségének címezve postára adja. Tanner filmjének lényegét egy óra számlapja rejti, ami a film egyik jelenetében bukkan fel, egy szutykos kiskocsma falán: ennek az órának a mutatói nem előre, hanem ellenkező irányban, visszafelé haladnak. Tanner és hőse, Ganz, egy olyan közegre leltek Lisszabonban, ahol végre megszüntethető az a banális kolonc, amit a saját életünknek, húsunknak, hivatalos iratainknak tart a köztudat. Ezért lett fehér, tiszta a város, mert az igazi, autentikus szabadságra találtak rá Lisszabonban, arra az időtlen térre, amelyben mind Pessoa, mind Walser és Kafka is éltek, s ahol nem percben mérik az időt, hanem szavakban és képekben.