Halálosan unom a kiállítás megnyitókat. Unalmasak, kiszámíthatóak. Mindig ugyanaz a menetrend: kiáll egy pasi, aki a kelleténél mindig többet beszél önmagáról, mellesleg a kiállítóról, aztán egy kis pogi, bor, üdítő, beszélgetés. És kész. Valami újat, valami ötleteset szeretnék látni, hallani, valami szellemi pezsgést szeretnék érezni!

Számtalan kiállítás megnyitóján voltam jelen, ezért teljes biztonsággal kijelenthetem: unalmasak. Mindegyik ugyanúgy zajlik: megjelenik egy emberke (lehet nő is), aki jobb esetben neves kulturhérosz, és mondja, mondja a magáét. Végre szerepelhet, ezért belead apait, anyait. Mindenről kifejti a véleményét: a világról, a gazdasági válságról, a szellemi nihilről – és természetesen önmagáról. Mert ez a lényeg, a kiállító csak ürügy csupán, hogy önmagáról beszéljen, az ő nagyszerűségéről, világlátásáról. Természetesen ez nem mindenkire igaz, de a többségre igen. Vannak olyanok, akik mindenhol ugyanazt mondják, csak behelyettesítik az aktuális művész nevét.

A szózuhatag után jön az eszem-iszom. A pogácsa, a bor, az üdítő fontos része a kiállításnak, sőt megkockáztatom, a legfontosabb. A jelenlévők többsége ezért jött (megy) a kiállításra. Végre ingyen lehet tömni az arcot. Különben ez a legjobb része a megnyitónak, mert azzal beszélgetsz, akivel akarsz, és arról, amiről szeretnél.

Valami újra, valami másra lenne szükség, hogy végre élmény, végre esemény legyen egy kiállítás megnyitó, ahova buli elmenni, mert mindig történik valami, ahol olyan emberekkel találkozhatsz, akiktől gazdagodik a szellemed, lelked.

Pontosan nem tudom, milyen lenne az ilyen. De van néhány ötletem és példám. Nekem nagyon tetszett évekkel ezelőtt Felhősi István és Eszter tárlatmegnyitója az egyetemen. Egyrészt a tér, az aula nagyon jó volt, másrészt igazi esemény volt, mert sokan mentek el rá, harmadrészt volt zene, volt kiadvány, amiben nagyobb lélegzetű írások voltak, jó tollú emberektől. Mai napig emlékszem Szilágyi Lackó és Zoé kiállításaira az egyetemen és a várban. Mindkettőnél adták magukat Lackóék. Az egyetemen egy koporsóból szállt ki, másiknál a sok duma helyett zúztak egyet – zeneileg.

Szerintem a sok duma helyett – vagy egy kicsi, de érdemleges megnyitószöveg mellett – lehetne zenét, képi világot belopni a tárlatkezdésbe. A kiállító – természetesen ez személyiségfüggő – nyomuljon, menjen, vigye magával a nézőit, beszélgessen el velük a képeiről.

Ez a durva világ telis-tele van őrült, undorító emberi megnyilvánulásokkal, sok-sok szürkeséggel. És ez nyomul be a művészetbe is, a tárlatmegnyitókra. Pedig pont ott kell neki megálljt parancsolni, sőt a művészet erejével onnan kiindulva kell kiszorítani a hétköznapjainkból.

Hölgyeim, uraim! Legyenek ötletesek, szellemesek, humorosak, élményt adók!