Egy remekmű általában halhatatlan. De mi történik akkor, ha a kulturális emlékezet megfeledkezik egy-egy páratlan értékű alkotásról? Sorozatunkban olyan műveket mutatunk be és ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelyek részben vagy egészen, ritkán jutnak el a közönséghez, vagy mert kihullottak a kulturális kánonból, vagy mert hazánkban nehezen hozzáférhetőek.

Már megint egy francia és egy német nyelvű film, ezúttal a hideglelés jegyében. Sorozatunk egyik tárgya elméletileg nem is láthatatlan, sőt, nagyon is látható, kölcsönözhető DVD-n, és néhány pesti mozi is játssza. A kritika azonban elhanyagolja, és a közönség sem értékeli eléggé, nincsen igazi kultusza. Mondhatni, nem beszélnek eleget róla, noha szerintem az utóbbi évek egyik legjobb szorongásmozija Lynch mesterműve, a Mulholland Drive óta.

Valamikor a nyolcvanas években írtak egy regényt, La Moustache – A bajusz címmel. A könyv szerzője, Emmanuel Carrére tavaly megfilmesítette saját könyvét. A bajusz a legragyogóbb kafkai hagyományokat ápolja. Adva van egy negyvenes éveiben járó házaspár, amelynek férfi tagja egyik este megszabadul a bajuszától, magyarán leborotválja, s ezzel súlyos drámai vétséget követ el, önmagát és saját eddigi világát a széthullásra kárhoztatva. Sem a felesége, sem szűk környezete nem fedezi fel ugyanis arcán a változást, mi több, azt állítják, hogy soha nem is volt bajusza. A férfi erre előkeresi a fiókból régi fotóit, egy járókelővel is ellenőrizteti őket, és végül arra a következtetésre jut, hogy bizonyára nem ő, hanem felesége hibbant meg, barátai és munkatársai pedig ízléstelen tréfát űznek vele. A bekövetkező fejlemények azonban rácáfolnak minden racionális elképzelésére. Felesége idővel azzal lepi meg, hogy nemcsak bajusza nem volt sohasem, de már az édesapja is meghalt, akihez elvileg ebédelni indulna, mi több, közös barátaik sem léteznek egészen. Végül a nej és annak ex-férje úgy döntenek, hogy ideje diliházba zárni szegény hősünket.

Ő azonban elinal, és egy váratlan csavarral, ki tudja miért, repülőgépre száll, elutazik Hongkongba. Ezzel a párizsi történet megszakad, egyfajta különös némafilmbe csöppen a néző, ahol is a férfi Hongkongban rejtélyes bolyongásba kezd, egy kompon tölti ideje nagy részét, szinte kényszeresen egyik parttól a másikig hajózgatva, mint valami ketrecbe zárt állat. Carrére ettől a pillanattól átláthatatlan útvesztőbe csalja közönségét, és egy másik valóságot teremt meg. A film hőse szobát vesz ki egy lepattant hongkongi hotelben, mígnem egyik délután ideiglenes szállására hazatérve a portás közli vele, hogy felesége a szobájában várja. Csakhogy ez már egy másik dimenzió féregjárata. Mintha az alapkonfliktus nem is létezett volna, a férfi meglepve tapasztalja, hogy feleségével tulajdonképpen hongkongi nyaralásukat töltik. Egy szórakozóhelyen megjelennek párizsi barátaik is, ám ezúttal más szerepkörben, egy nyaraláson kötött futó ismeretség egyszerű médiumaiként. A férfi kezében már csak egyetlen bizonyíték tanúskodik a korábbi szituációról: egy képeslap, amelyet Párizsba akart küldeni odahagyott feleségének: ezt az anzikszot azonban végül a vízbe dobja.

Emmanuel Carrére filmje sötét hullámok képével kezdődik el, s a végén ugyanaz történik, ami az elején: a férfi levágja a bajuszát, felesége kérésére. Nem tudni, vajon hol van a valóság és az álom határa, ám a fekete víz víziója sejtetni engedi, hogy itt az emberi létezés legsötétebb rétegeibe pillanthatunk be. A bajusz története és képsorai egy olyan irracionális világba kalauzolnak, ahol semmi sem igazán biztos. Carrére műve azt mutatja meg, hogy a valóságról, a világról és önmagunkról alkotott képünk rendkívül törékeny, sérülékeny, és egy percig sem lehetünk biztosak abban, hogy valóban csak egyetlen életünk van. A film kísérőzenéje ugyancsak nem elhanyagolható, alig ismert remekmű. Phillip Glass hegedűversenye huszadik századi muzsika, mégis, mintha egy romantikus szerzemény – mondjuk Brahms versenykoncertje – volna. Mélyen hangzó húrjaival, sötéten zengő dallamával pompásan aláfesti a film hangulatvilágát.

E héten egy másik szorongásfilmet is ajánlanék a filmbarátok figyelmébe. Nem olyan rejtélyes, mint Carrére alkotása, viszont vérfagyasztóbb a legelvetemültebb horrornál is. Michael Haneke bitangul tökéletes mesterműve, a Funny games még a rendező osztrák korszakában született, (azóta kissé elfranciásodott, lásd: A zongoratanárnő, Rejtély) egész pontosan 1997-ben. Játszották itthon az art-mozik, ám idővel nyomtalanul eltűnt, és nem jelent meg semmilyen képhordozón, ami a hazai filmforgalmazás talán legfelelőtlenebb mulasztása.

A Funny games nagyjából úgy indul, ahogy Haneke korai filmjeinek többsége: átlagos osztrák kispolgári família víkendezik nyaralójában a Fertő-tó partján. Süt a nap, kék az ég, mosolyban fürdenek az arcok. Mígnem feltűnik két fiatalember, hogy egy tucat tojást kérjen kölcsön a családtól. Az asszony szívesen ad, ám az egyik fiatalember „véletlenül” összetöri zsákmányát a kövezeten, majd pedig „véletlenül” beleejti az asszony mobiltelefonját a mosogatóvízbe. A gyakorlott nézőnek már itt rossz sejtelme támad, és sajnos igaza van. A két férfi furcsán viselkedik, nem tágítanak a lakásból, és amikor a családapa megpróbálja őket kipenderíteni a gyepre, egy baseballütővel eltörik a lábszárcsontját. Ami ezután következik, felülmúlja a rutinos horrorelképzeléseinket.

A két fiatalember foglyul ejti a háromtagú családot, s módszeres kegyetlenkedésekbe fog. Túszfilmet persze láttunk már eleget, Haneke munkájával azonban egészen más a helyzet: nem derül ki ugyanis, mi a két férfi indítéka. A családapa hiába kérdezi, miért terrorizálják őket, mindössze azt a választ kapják: CSAK. És még annyit tesznek hozzá: játszani akarnak. Ettől kezdve pedig a nézőnek semmilyen dramaturgiai támasza nem marad, nyitott kérdés, mit tartogat a következő perc, miközben a család minden újabb pillanatban egyre brutálisabb játékok áldozatává lesz. A feszültség egyre nő, a film egyre félelmetesebb, s amikor a legdurvább jelenet után már azt hinnénk, a lidércnyomásnak vége, Haneke váratlanul folytatja mészárláshistóriáját.

A Funny games legnyugtalanítóbb vonása, hogy ez a látszólag abszurd eset tulajdonképpen bármelyikünkkel megtörténhet. Ülünk kényelmesen a polgári jólétben, aztán egyszer csak jön valaki és tönkrezúzza kis világunkat, s ami a legrosszabb, hogy az ámokfutásra még csak magyarázat sincsen. Haneke persze elrejt a filmben egy hihetetlenül agyafúrt csavart, amelynek akár társadalomkritikai jelentést is tulajdoníthatunk, ám a film egységes szerkezete és céltudatos koncepciója szerencsére nem ad esélyt racionális téziseknek. A Funny games döbbenetes pszicho-thriller, és a magam részéről úgy hiszem, ha van is jelentése, az a kiváló alakítást nyújtó Arno Frisch arcában lelhető fel, akiben Haneke az öncélú gonoszt, egy démoni lény félelmetes grimaszát rajzolta meg. Egyvalami biztos: nem Disney-fogyasztók részére, hanem acélidegzetűeknek.