A szlovák gasztronómiáról általában a juhtúrós galuska (sztrapacska) és a knédli, illetve a borovicska és a sör jut a laikus eszébe. Természetesen ezeket mi is leteszteltük, de azért jobban benéztünk a konyhákba.

Jól bevált napi étkezési menetrendünket bármelyik Felvidékre tartó utazónak javasoljuk, még akkor is, ha az intenzív túrázás ellenére ez egy kis hízással is jár. A mindenhol irreálisan drága reggeli elfogyasztása után (vagy korai keléskor előtte) egy élelmiszerboltban szereztük be jutányos áron az aznapi szendvicsnek valót. Parenyica, liptói túró, juhsajt, a déli vidékekről származó magyaros kolbászok, felvágottak, de még a paprika és a retek is meglepetésünkre olcsóbb volt, mint itthon, pedig Szlovákia földrajzi adottságai miatt nem igazán nevezhető agrárországnak. A napközbeni sűrű programból így kihagyhattuk az ebéd másfél óráját, hiszen a szendvicseket akár az autóban is elfogyaszthattuk, több időt hagyva így a látnivalókra.

A főétkezéssé így a vacsora avanzsált, amit a szállás környékén célszerű elfogyasztani, hogy szegény sofőrök is megízlelhessék a szesztartalmú nevezetességeket. Kisebb egységekben a helyi sörök a jellemzők (pl. Sárosban a Saris, Gömörben a Gemer, Nyitra megyében a Nitra, Poprádon a Tatran, Észak-Nyugaton a Corgon, Dél-Nyugaton a tapolcsányi Topvar és az ógyallai Zlaty Basant, valamint a prémium kategóriás Kelt), igényesebb helyeken már megjelennek a cseh márkák (elsősorban Pilsner Urquell és Staropramen, ritkábban Budweiser), de néhány helyre sajnos már nevetlen németek is betörtek.

A röviditalok terén óvatosan kell bánni, ugyanis a kommersz szeszek terén a szocializmus itt is maradandót alkotott. Borókapálinkából kifejezetten ellenjavallott a legolcsóbbat rendelni, a Spisská borovicka – és általában a középső árszinttől felfelé – azonban határozottan finom (nemcsak a gin-kedvelők örömére). A slivovicával (szilvapálinka) és a méltatlanul kevésbé ismert hruskovicával (körtepálinka) kapcsolatban is csak hasonlókat mondhatunk, ha szerencsénk van, ezekből házipálinkához is juthat a jó orrú turista. Vannak olyan települések, amelyek kifejezetten (főleg szilva-) pálinkafőzésükről híresek, de ilyenre sajnos most nem jutottunk el.

Az étlapokon általában idegen nyelven is megtalálható a menü (bár néha más nyelven, mint ahogy a pincér beszélni tud, ha egyáltalán beszél), amit néha képekkel is kiegészítenek, ez kevésbé esztétikus, ám roppant praktikusan áthidalja a kommunikációs problémákat. A szlovák levesek palettája elég szűknek mondható, gyakorlatilag egy erős fokhagymalevesből (amit gyakran ízesítenek pirított kenyérkockákkal és/vagy kisebb sajtdarabokkal) és a nagyon tartalmas kolbászos káposztalevesből áll, ami eléri egy főzelék sűrűségét. Nem csoda, hogy a Csallóközbe érve felüdülésként olvastuk egy magyaros étterem 10 levest kínáló étlapját.

A magyaros hatás a déli részeken (pl. Rozsnyón, Komáromban) a vendéglátásban is egyértelműen érezhető, sokszínűbb, változatosabb kínálatuk inkább kielégíti a gasztronómia rajongóit, mint az északi terület egysíkú konyhája. Ez utóbbira sajnos jellemző a nyugati trendek majmolása, a cordon bleu, a rántott sajt vagy a sanghaji csirke gyakrabban szerepel, mint a tradicionális szlovák kaják.

A galuska (halusky) népszerűsége azonban töretlen, mind a nálunk sztrapacskaként ismert juhtúrós változat, mind a káposztás variáció. Díjnyertes ételünk ezek egyvelege pirított szalonnával és tejföllel leöntve, kiegészítve háromfajta knédlivel (juhtúrós, hússal töltött, illetve ez utóbbi rántott változata). (Hozzá pilzeni és ellipszis karimájú kupicában szervírozott hruskovica dukált – hmmm...)

Mégsem ehettünk mindig nokedlit, így a szlovák konyha másik – az előbbinél sokkal változatosabb – specialitását teszteltük gyakrabban, ami a mi tócsinkat köretként használó étkek variációit jelenti. Mivel veszprémi törzshelyünk, a Nivegy-völgyi Borok Háza (ez a reklám egy fröccsödbe kerül Jasin!) már bíztató kísérleteket kezdeményezett a konyhaművészet ezen fejezetében, idegenben is bátran belecsaphattunk a tesztelésbe. A tészta szinte ugyanaz, néhol sűrűbb, néhol fűszeresebb, volt ahol édeskés (!), de mindig finom; általában raguval, sült hússal töltik meg (ritkábban mellé helyezik) és a végén sajttal vagy szalonnával, kolbásszal rafinálják.

A legjobb desszert – itt is, éppúgy mint Csehországban – a knédli édes változataiból kerül ki. Van, ami szinte fánkszerű, ehhez áfonyaszósz a legjobb, de a szilvával – gyengébb változat szerint lekvárral – töltött knédli mindent visz. Nem-nem, ez nem a mi szilvás gombócunk, bár a tésztája hasonló lehet, azonban eleve nagyobb, és a prézlibe forgatás helyett csupaszon, kakaóval és porcukorral gazdagon megszórva tálalják.

A fentiek alapján nem csoda, hogy egy-egy ilyen vacsorát követően alig maradt erőnk, hogy elvánszorogjunk a szállásig, ahol korán ágynak dőlve hamar álomba zuhantunk. Így másnap már kora reggel indulhattunk alapanyag-beszerző körútra szendvicsfantáziáinkhoz…

1

2

3

4

5

7

8

9

10